A tengerjáró Szindbád utazásai

Olvasási idő: 68 Perc

Én is partra szálltam a többiekkel, fák közt csörgedező tiszta forrás mellé telepedtem le, és ott, mivel valami ennivalót is hoztam magammal, hozzáláttam a falatokhoz, amikben engem Alláh – magasztaltassék az ő neve! – kegyelmében részesített. Ám a szellő oly kellemesen és simogatóan fújdogált, és oly könnyű lett a lelkem, hogy bágyadtság szállt reám, lepihentem és mély álomba merültem. Így élveztem a jóleső fuvalmat és fűszeres jó illatot, de amidőn ismét fel­serkentem, se földi, se földöntúli lényt nem találtam, mert a hajó minden utasával tovább­vitorlázott. Velem sem kalmártársaim, sem a tengerészek nem gondoltak. Magam maradtam a szigeten. Jobbra-balra bolyongtam, de mivel egy teremtett lélekre sem leltem, keserves fájdalom fogott el, gondomban-bánatomban majdhogy epeömlést nem kaptam. Nem voltak velem földi javak, nem voltam ellátva enni-innivalóval sem. Így maradtam egyes-egyedül. Elhagyottságomban, csüggedt lélekkel és végső kétségbeesésemben így szóltam: „Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ha első ízben ép bőrrel meg is menekedtem és jótét lélekre találtam, aki kiszabadított a szigetről, és emberlakta vidékre vitt magával, most hogy remél­hetem, hogy rábukkanok valakire, aki lakott tájra vezérelne?” És nagy-nagy sírásba-jajgatásba fogtam szomorúságomban, kétségbeesetten átkoztam magamat, hogy megint belekeveredtem az úti viszontagságba, pedig mily nyugodtan ültem házamban és otthonomban, élveztem finom ételeket, italokat, hordtam finom ruhákat, nem voltam híján se pénznek, se semmiféle jónak.