A tengerjáró Szindbád utazásai

Olvasási idő: 68 Perc

Reggel felkeltünk, és bejártuk a szigetet. Gyümölcseiből ettünk, patakjaiból ittunk, amíg megint be nem esteledett. Ekkor egy hatalmas, magas fát találtunk; felmásztunk rá, és aludtunk a tetején. Én a legmagasabb ágra másztam fel. Amint leszállt az éj és besötétedett, előjött ismét a sárkány, jobbra-balra tekeregve közeledett a fához, amelyen ültünk, és kezdett felkúszni rá. Amint a társamat elérte, a válláig bekapta, és vele együtt szorosan a fa törzsére csavarodott, úgy hogy hallhattam, hogyan törnek össze a szerencsétlennek bordái a sárkány testében. Mikor aztán szemem láttára egészen felfalta szegényt, lekúszott a fáról és eltűnt, én pedig az egész éjt fenn töltöttem a fán. Hajnalhasadáskor, a kiállott aggodalmaktól és rémü­lettől holtra válva, leszálltam a fáról, és a tengerbe akartam vetni magamat, hogy megsza­baduljak a földi kínoktól, de nem volt hozzá lelkierőm, mert bizony az élet mindenkinek drága. Így hát fogtam egy széles darab fát, és amilyen gyorsan csak bírtam, keresztben a lábam alá kötöttem, egy másikat a bal oldalamra, ugyanolyat a jobb oldalamra, ugyanolyat a hasamra, és egy hosszú, széles fadarabot a fejemre, keresztbe, mint amilyen a lábam alatt volt. Így körös-körül fával körülvéve a földre vetettem magamat, és úgy feküdtem ott, akár egy kamrácskában. Éjnek idején, mint rendesen, megjelent a sárkány, és amikor észrevett, felém tartott. De mivel a fadarabok miatt, amelyek körülkerítettek, nem tudott felfalni, körém csavarodott, én meg a rémülettől és iszonyattól félholtan meredtem rá. De mert sehogy sem tudott hozzám férni, nemsokára eleresztett, és hátrább vonult. Azután újból nekem támadt, de fapáncélom mindig megvédett. Így tartott ez naplementétől napkeltéig, amikor is, mihelyt kivilágosodott, és feljött a nap, éktelen dühvel továbbállt. Amint eltűnt a szemem elől, leoldoztam magamról a fadarabokat. A sárkánytól kiállott iszonyatok úgy elcsigáztak, hogy inkább holt voltam, mint eleven. Felkeltem és bekóboroltam a szigetet, amíg csak a tengerpartra nem értem. Hirtelen, amint kinéztem a láthatár felé, távol a nyílt tengeren hajót pillantottam meg. Leszakítottam egy nagy ágat egy fáról, hangos kiáltozással lóbáltam, és a hajósok így szóltak, amint észrevettek: „Meg kell néznünk, mi az ott, hátha ember.” Közelebb jöttek, meghallották kiáltozásomat, kikötöttek a szigeten, és felvettek hajójukra. Kikérdeztek, és én töviről hegyire elmeséltem nekik, mi minden baj ért, milyen veszedelmeket állottam ki, és ők elcsodálkoztak, nagy álmélkodással. Majd felruháztak saját holmijukból, és befedték meztelenségemet, aztán ételt és italt hoztak. Amikor jóllaktam, friss édes vizet adtak innom, úgyhogy szívem megint megerősödött, lelkem felüdült, és mély nyugalom szállt belém. Dicsértem Alláht, a magasztosat, ki ismét életre keltett, és határtalan kegyelméért hálálkodtam neki. Vesztem már bizonyos volt, és íme, életben maradtam. Bátorságom ismét megnőtt, most már úgy tűnt nekem a kiállott küzdelem, mintha csak álmodtam volna.