A tengerjáró Szindbád utazásai
Egyre csak szidtam magamat, aztán lefeküdtem egy csonthalmazra és elaludtam, míg az éhség és a szomjúság nem égette szívemet, és lángba nem borított. Akkor felültem, kitapogattam a kenyeret, ettem egy falatot, ittam rá egy korty vizet, fölkeltem és bejártam a barlangot. Ez nagyon messzire terjedt, és sok bemélyedése volt, a földjén mindenfelé halottak feküdtek, és sok rothadó csont még régi időkből. A barlang szélén, a friss holttestektől messzire, helyet csináltam magamnak, és aludtam, ha elálmosodtam. De élelmiszerem már fogytán volt, pedig naponként vagy kétnaponként csak egyszer ettem és ittam. Így tengődtem hosszú időn át, így gubbasztottam, tépelődve, hogy mitévő legyek, ha kifogy az ételem, italom. Egyszerre csak elgördült helyéről a nagy kő, és világosság hatolt be hozzám, így szóltam: „Mi történt itt?” És íme, emberek álltak a mélység nyílásánál, és egy halott férfit eresztettek le eleven feleségével együtt; a nő sírt és keservesen jajgatott. Sok kenyeret és vizet adtak vele. Én láttam az asszonyt, de ő engem nem látott. Amint az emberek a nyílást megint befedték és elmentek, felkeltem, fölragadtam egy halott combcsontját, és az asszony fejére sújtottam vele. Ájultan zuhant a földre, most másodszor és harmadszor is ráütöttem, míg csak meg nem halt. Elvettem a kenyerét és vizét – közben sok ékszert és pompás ruhadarabokat, nyakláncokat, ékköveket és drágaságokat láttam rajta. Ekkor a kenyeret és a vizet elvittem arra a helyre, amelyet a barlang szélén berendeztem magamnak, ott leültem, és csak annyit fogyasztottam belőle, amennyi elégséges volt arra, hogy életben tartson, nehogy a készletem gyorsan elfogyjon, és én étlen-szomjan haljak. Így tengődtem, éltem megint csak jó ideig a barlangban. Mindenkit, aki egy halottal elevenen a barlangba került, agyonütöttem, elvettem a kenyerét és vizét. Egy napon álmomból a barlang sarkából jövő mozgás és kaparás hangja ébresztett fel. Így szóltam magamban: „Mi lehet ez?” Aztán felkeltem, és egy combcsonttal a kezemben a zaj irányába tartottam. És íme, egy vadállat volt. Amint észrevett engem, megfutamodott a barlang belseje felé. Követtem, és kis idő múlva kis világosságot vettem észre, amely hol felvillant, hol megint kialudt. Amint megpillantottam, irányába indultam. Minél inkább közeledtem hozzá, annál nagyobb és világosabb lett a fény, már biztosra vettem, valami nyílás van a barlangon, amely a szabadba vezet. Így szóltam magamban: „Ez bizonyosan a barlang egy másik nyílása vagy valami repedés a sziklában.” Hosszas megfontolás után tovább mentem a fény irányában, és egyszerre csak látom: csakugyan nyílás volt, a hegy túlsó felén; vadállatok vághatták, hogy ki-be járkálhassanak a barlangba, és kedvükre lakmározhassanak a holttestekből. Ekkor nyugalom, béke és csend tért vissza szívembe, lelkembe és kedélyembe. Már megint hittem az életben, miután már a halált is elszenvedtem. Addig-addig vesződtem, míg csak ki nem másztam a nyíláson. Egy óriási hegy tetején voltam. A hegy a tenger és a város között feküdt, úgyhogy a szigetről senki se juthatott a közelébe. Magasztaltam a fenséges Alláht, hálálkodtam neki nagy örömömben. És megerősítettem szívemet. Aztán a lyukon át még egyszer visszatértem a barlangba, a megmaradt kenyeret és vizet kihordtam, a ruhám fölé még a halottak ruházatából is magamra szedtem egyet-mást, aztán összeszedtem sok nyakláncot, fejdíszt, ékszert, gyöngyöt, mindenféle drágakővel kirakott arany és ezüst díszeket és egyéb drágaságokat, a holtak ruhaneműibe kötöztem őket, és ezt mind magammal vittem a barlangból, a hegy másik oldalára, a tengerpart mellé. De nap nap után visszakúsztam a barlangba, és agyonütöttem mindenkit, kit elevenen eltemettek, lett légyen az férfi vagy asszony, azután kenyerével és vizével megint kijöttem, és a tengerparton várakoztam, hogy Alláh – magasztaltassék a neve! – megkönyörüljön rajtam, és hajót küldjön erre a tájra. És lassanként minden kincset, amit csak láttam, kihordtam a barlangból, és a halottak holmijába kötöttem.