A tengerjáró Szindbád utazásai
Tovább utaztunk, és a szél a magasztos Alláh kegyelméből kedvezett nekünk, amíg egy szigethez nem értünk, amelynek neve Esz-Szelákit. Itt kikötött a kapitány. A kalmárok meg az utasok mind partra szálltak, előszedték portékájukat, hogy adjanak-vegyenek. A kapitány pedig hozzám fordult, és így szólt: „Ide figyelj. Szegény, idegen ember vagy, és amint beszéled, nagy veszedelmeken estél át. Ezért hát egy üzletet ajánlok, mert segítségedre akarok lenni, hogy hazádba visszatérhess, és életedben áldhass érte.” És én feleltem neki: „Úgy legyen; imádkozni fogok érted.” Ekkor így szólt: „Tudd meg, hogy volt egy útitársunk, aki az úton elveszett, és nem tudjuk, él-e, hal-e, mert semmit sem hallottunk felőle. Most rád szeretném bízni az ő báláit, add el ezen a szigeten, a haszon egy részét tartsd meg fáradságod és szolgálatod jutalmául, a többit magunkkal visszük Bagdádba, ott megtudakoljuk az elveszett ember atyafiságát, és átadjuk nekik az eladatlan árukat és az eladottaknak az árát. Van-e hát kedved átvenni ezeket az árukat, és a többi kalmárral együtt a szigetre menni?” Így feleltem: „Hallom és engedelmeskedem, uram. Te végtelenül jóságos vagy” – és hálálkodtam neki, és áldottam őt. A kapitány megparancsolta a teherhordóknak meg a tengerészeknek, hogy a szóban forgó portékát szállítsák a szigetre, és adják át nekem. A hajó írnoka megkérdezte: „Kapitány, melyik bálákat kell a teherhordóknak meg a tengerészeknek kihordaniuk, és melyik kalmár nevét írjam rájuk?” A kapitány felelte: „Írd rájuk a tengerjáró Szindbádnak a nevét, mert ő utazott velünk és fulladt a tengerbe a szigetnél, és azóta hírét sem hallottuk. Ezzel az idegennel adassuk el hát az áruit, fáradságáért az eladási ár egy részét hasznul neki adjuk, a többit pedig magunkkal visszük Bagdádba, és ott, ha Szindbádot feltaláljuk, átadjuk neki. Ha nem találjuk, akkor Bagdád városában élő rokonságának nyújtjuk át.” Az írnok így felelt: „Ahogy mondod, ahogy teszed, dicséri a szíved, eszed.” Amikor meghallottam a kapitánytól, hogy az áruk az én nevemmel voltak jelezve, így szóltam magamban: „Alláhra, a tengerjáró Szindbád, aki a szigeten visszamaradt, az én vagyok” – és nyugalmat, türelmet erőltettem magamra, míg a kalmárok kiszálltak a hajóból, és üzleteikről beszélgettek. Azután odaléptem a kapitányhoz és megkérdeztem: „Uram, tudod-e, miféle ember volt a tulajdonosa azoknak az áruknak, amiket nekem átadtál?” Ő így felelt: „Egyebet sem tudok róla, mint hogy Bagdád városában élt, tengerjáró Szindbádnak hívták, és hogy egy szigetnél, ahol kikötöttünk, sokadmagával közülünk a vízbe veszett, és azóta hírét se hallottuk.” Most hangosan felkiáltottam, és így szóltam hozzá: „Kapitány, Alláh áldjon meg! Tudd meg, hogy én vagyok a tengerjáró Szindbád, és hogy nem fulladtam a vízbe. Hanem amikor horgonyt vetettünk annál a szigetnél, a többiekkel én is partra szálltam. Leültem a sziget partján egy kis magammal hozott harapnivalóval, élveztem a pihenést a szép helyen. De fáradtság fogott el, és elnyomott az álom. Amikor aztán megint felébredtem, sem a hajót, sem egy lelket nem találtam már ott. Ezek az áruk az én áruim, és a kalmárok mind, akik gyémánttal kereskednek, láttak engem a gyémánthegyen, és tanúskodhatnak, hogy én vagyok a tengerjáró Szindbád, mert én elbeszéltem nekik egész történetemet és élményeimet veletek a hajón, és azt is elmondtam nekik, hogy itt felejtettek engem, mert elaludtam, és fölébredve nem találtam egy élő lelket sem, ezután pedig az történt, ami történt.” A kalmárok meg a hajósok szavaimat meghallották, körülvettek, egy részük hitt a szavaimnak, más részük meg csalónak tartott. De amikor a gyémántvölgyet említettem, felkelt az egyik kalmár, odajött hozzám, és így szólt a többiekhez: „Emberek, halljátok szavaimat. Amikor elmeséltem nektek ama végtelenül csodálatos útikalandomat, azt tudniillik, hogy levágott állatokat hajigáltunk le a gyémántok völgyébe, és hogy én is ledobtam egy húsdarabot, szokás szerint, a többiekkel együtt, ami úgy került vissza, hogy egy ember lógott rajta – nem akartátok elhinni, és hazugnak neveztetek.” Ezek így feleltek: „Úgy van, ezt a történetet mondtad el, de mi nem hittünk neked.” – „Nos, íme itt az az ember – folytatta a kalmár -, ő függött a levágott állaton, és ő adott kárpótlásul annyi gyémántot, amennyi az állathússal föl se kerülhetett volna; olyan becses gyémántokat, amilyeneknek párja nem akad sehol. Azután együtt utaztunk Baszra városába, ő ott búcsút vett tőlünk, mert hazájába készült, mi pedig szintén útnak indultunk szülőhazánk felé. Ő ez az ember, és a nevét is megnevezte, a tengerjáró Szindbád ő, és elmondta nekünk, hogyan vitorlázott el a hajó, és maradt egyedül a szigeten. És tudjátok, azért került most közénk, hogy szavaimban, amelyeket nektek mondtam, ne kételkedjetek. Az áruk az övéi mind, mert ő beszélt nekem róluk, mikor együtt voltunk, és szavainak igazsága most napvilágra került.” Mikor a kapitány e kalmár szavait meghallotta, hozzám lépett, egy darabig élesen szemügyre vett, aztán megszólalt: „Mi volt az áruid jelzése?” Én feleltem: „Áruim jelzése ez és ez volt” – azután felsoroltam neki olyan dolgokat, amik kettőnk között történtek, amikor Baszrában hajójára szálltam; most már teljesen meggyőződött, hogy én vagyok a tengerjáró Szindbád. Megölelt, üdvözölt és megmenekülésemhez szerencsét kívánva, így szólt: „Alláhra, uram, csodálatos a te történeted, és rendkívüli a te eseted, ámde dicsértessék Alláh, aki megint egyesített bennünket, és vagyonodat, áruidat ismét visszaadta néked!”