Aladdin és a bűvös lámpa
A mór varázsló észrevette, hogy utolsó szavainál az asszony könnyekre fakad. Ravaszul vigasztalni kezdte az anyát, és kérlelte, hogy ne gondoljon annyit a férjére. „Nos, fiam, Aladdin – fordult most a gyerekhez -, micsoda mesterséget tanultál? Mi a foglalkozásod? Valami ipart tanultál ki, ugye, ami kenyeret ad mindkettőtöknek, anyádnak is, neked is?” Erre Aladdin elszégyellte magát, zavarba jött, és mélyen lehorgasztotta a fejét. Anyja pedig felkiáltott: „Dehogy tanult! Alláhra, nem ért ő semmihez a világon! Sose láttam még ilyen haszontalan kölyköt! Egész nap csavarog a környékbeli vásott naplopókkal, olyanokkal, mint ő maga. Az édesapja – ó, én szerencsétlen! – miatta halt meg bánatában. És most én is csak nyomorgok: pamutot fonok éjjel-nappal nagy keservesen, abból telik arra a darab kenyérre, amiből mi ketten élünk. Bizony ez az én sorsom, kedves sógor! Életedre, csak enni jár haza. Már arra is gondoltam, hogy bezárom a kaput, kitiltom a házból, menjen, amerre lát, keressen magának megélhetést, amiből eltengődhet. Öregasszony vagyok, nincs már erőm, hogy így kínlódjam, és a mindennapi kenyérről gondoskodjam. Ó, Alláh, mindig csak magamnak kell a mindennapit előteremtenem. Az volna jó, ha már eltartana valaki!”