Aladdin és a bűvös lámpa

Olvasási idő: 97 Perc

Hadd menjen útjára a varázsló, mi pedig lássuk, mi történt Aladdinnal. Amint a föld összezárult fölötte, kiáltozni kezdett a mór után, akit nagybátyjának tartott, hogy nyújtsa neki a kezét, hadd emelkedhessen már a föld alatti folyosóból a felszínre. De amikor senki sem felelt kiáltásaira, rájött, hogy a mór csalárdul bánt vele, és nem is volt a bácsikája, hanem egy hamis lelkű varázsló. Most Aladdin kétségbeesetten lemondott az életéről, és szomorúan vallotta be magának, hogy soha többé nem juthat a föld színére, és sírásba-jajveszékelésbe tört ki szerencsétlenségén. Kis idő múlva azonban nekiindult, és megint lement a lépcsőkön, hogy meglássa, hátha a magasztos Alláh odavezérli valami ajtóhoz, amin kijuthat. Fordult jobbra, fordult balra, de csak sötétségre akadt, és mindenféle falba ütközött; mert a mór varázsló bűbájosságával elzárt minden ajtót, még a kertet is, amibe Aladdin az előbb belépett, úgyhogy semmi kivezető utat ne hagyjon számára, és siettesse a halálát. Ekkor Aladdin még keservesebb sírásba és jajgatásba kezdett. Azt gondolta, a kertben mégis találna némi vigaszt, de most minden csukva volt előtte, úgy kiáltozott és jajveszékelt, mint akinek utolsó reménye is elveszett. Visszafordult, leült a föld alatti folyosó lépcsőjére, amin előbb lejött, és sírt-rítt. – De gondolj arra, hogy Alláh, a magasztos és dicső, ha el akar rendelni valamit, csak azt mondja: „Legyen!” És az meg is lesz; mert csak ő hozza a megváltást a legnagyobb szük­ségben. – Így történt ez Aladdinnal is. Mikor a mór varázsló leküldte a föld alatti folyosóba, egy gyűrűt húzott az ujjára e szavakkal: „Ez a gyűrű megment minden bajtól, ha szeren­csétlenség érne, vagy hogyha balsors kísérne, távol tart tőled minden rosszat, és segítőd lesz, bárhol légy is.” Ez a felséges Alláh rendeléséből történt így, hogy legyen mód Aladdin megmentésére. Amint hát Aladdin panaszosan sírt-zokogott boldogtalanságában, és nagy fájdalmában a kezét tördelte, mint a gyászolók szokták, karját égnek emelte, és e szavakkal fohászkodott Alláhhoz: „Vallom, hogy nincs más isten, mint Alláh, te hatalmas mindenható, mindent legyőző, aki a holtakat feltámasztod, te, ki a vágyakat ébreszted, és teljesülésüket megadod, aki ránk kínt, keserveket adsz, és rólunk kegyelmesen leveszed, te vagy a beteljesülés, te vagy a legnagyobb segítő, Mohammed a te szolgád és prófétád.” Amint így könyörgött Alláhhoz, és nagy szorultságában, túlcsorduló kétségbeesésében a kezét tördelte, úgy esett, hogy a keze a gyűrűhöz dörzsölődött. És lám! Abban a szempillantásban egy szolgálattevő szellem jelent meg előtte és megszólalt: „Parancsolj! Rabszolgád áll előtted! Én annak a szolgája vagyok, aki ezt a gyűrűt, az én uram gyűrűjét az ujján viseli.” Aladdin föltekintett, és egy máridot látott maga előtt, Salamon urunk démonjaihoz hasonlót. Először megrémült a szörnyű jelenéstől, de amikor hallotta, hogy a szellem azt mondja: „Parancsold, amit óhajtasz, rabszolgád vagyok, mert uram gyűrűjét hordod a kezeden”, fölbátorodott, és eszébe jutott, mit mondott neki a mór, amikor a gyűrűt nekiadta. Igen megörült hát, és bátran szólt a szellemhez. „E gyűrű urának szolgája, azt kívánom tőled, hogy vigyél vissza a föld színére!” És ugyanabban a szempillantásban, alighogy kimondta ezeket a szavakat, fölnyílt a föld, és ő a kincsesbarlang bejáratánál, kint a szabadban találta magát. De mert Aladdin három napig ült a kincsesbarlang sötétjében, most, hogy megint felkerült a nyílt világba, és a nappali fény meg a napsugarak az arcát érték, nem bírta mindjárt kinyitni a szemét; csak hunyorgatott kicsit, aztán megint lecsukta a szemét, míg végre szeme újból megerősödött, hozzászokott a világossághoz, és megszabadult a sötétségtől. Aladdin tehát egészen fölnyitotta szemét, és végtelenül boldog volt, mikor a föld színén találta magát. Csak azon csodálkozott, hogy bár a kincsesbarlang bejáratánál van, a föld most mégis teljesen sima, és ajtónak semmi nyoma sem látszik. Bámulata nőttön-nőtt, és már azt gondolta, más helyre került. Csak akkor jött rá, hogy mégis ez a barlang bejárata, amikor szemébe tűnt az a hely, ahol fahasábokkal meg rőzsével a tüzet rakták, és ahol a mór varázsló tömjénezett és bűvölt. Aztán nézgelődött jobbra-balra, és a távolban meglátta a kerteket; nézte az utat, és megismerte, hogy ugyanaz, mint amelyiken idejöttek. Most köszönetet mondott Alláhnak, aki visszahozta a föld színére, megmentette a haláltól, amikor már lemondott életéről.