Aladdin és a bűvös lámpa
A vezír, aki majd meghalt az irigységtől, és a fia kudarca miatt szörnyűmód ette magát, így gondolkozott: „Micsoda? Egy ilyen koldus fia vegye el a szultán leányát, az én fiam meg eljátszotta ezt a nagy tisztességet?” A szultánnak pedig ezt mondta: „Hatalmas úr, könnyű dolog ezt az idegent távol tartani tőlünk, mert nem méltó felségedhez, hogy leányodat egy sehonnaninak adjad, akiről azt se tudjuk, kicsoda-micsoda.” A szultán megkérdezte: „Mi módon lehetne hát ezt az embert távol tartani, mikor én a szavamat adtam neki?” – „Hatalmas úr – felelte a vezír -, azt tanácsolom, követelj tőle negyven tálat tiszta színaranyból, az mind tele legyen olyan drágakövekkel, amilyeneket az asszony hozott neked, továbbá negyven rabnőt, akik ezeket a tálakat hozzák, meg negyven rabszolgát.” A király így válaszolt: „Alláhra, vezír, jól beszéltél; ez olyan kívánság, amit semmiképp sem tud teljesíteni, és így szépszerivel megszabadulunk tőle!” Az asszonyhoz pedig így szólt: „Menj és mondd meg fiadnak, hogy megmaradok adott szavam mellett, de csak akkor, ha leányom számára a menyasszonyi ajándékot elő tudja teremteni, mégpedig: kívánok tőle negyven színarany tálat; azok mind meg legyenek töltve olyan drágakövekkel, mint amilyeneket már hoztál nekem; továbbá ezeket negyven rabnő hozza, negyven rabszolga jöjjön utánuk mint kíséret és szolgasereg. Ha fiad mindezt elő tudja keríteni, akkor feleségül adom hozzá a leányomat.”