Ali Baba és a negyven rabló

Olvasási idő: 51 Perc Azt mesélik – de Alláh jobban tudja, mert kifürkészhetetlen az ő útja -, hogy rég elröppent esztendőkben, letűnt nemzedékek látta ősidőkben, hosszú századok ködében, a sötét múltak ölében Perzsia Khoraszán nevű városában élt két fivér, egy apa-anya gyermekei; egyiknek neve Kászim volt, a másiké Ali Baba. Apjuk már nem élt, a testvérek vita nélkül, ember­ségben, osztozkodtak békességben a csekélyke örökségen. Az osztozkodás után Kászim gazdag nőt vett feleségül; az asszonynak mérhetetlen vagyona volt, pénz, föld, kert, ház, megtömött bolt: telis-teli minden jóval, drága kelmével. Viszont öccsének, Ali Babának szegény leány lett a párja: nem volt annak se háza, se telke, se egy fél dinárja. Ezért hamar el is érték a jómódnak végét, igen gyorsan elköltötték apjuk örökségét, és így történt, hogy a szegénység hamar nekik rontott, s ínségével rájuk rótt sok súlyos, terhes gondot. Ali Baba nem tudta, hogy mihez fogjon, hogyan keresse meg a kenyeret. Pedig észre és tanultságra alig akadt mása, oly finom volt műveltsége, oly nagy a tudása. Búját-baját ebben a versben panaszolta el:

Mondják: ragyog tudásod, akár a Hold az égen. De jaj, mit ér az ész, ha meg kell halnom éhen? Ha zálogba tennének – tudásomat meg engem, Hogy árán egy napi falat kenyérre teljen, Könyv, penna és tudás – ott visszadobnák nyomba, „Nem kell ez” – mondanák, vetnék szemét-halomba. Nyomornak bölcsességből eddig mi haszna vált? Csak ínség látogatja a szegény asztalát, Még nyáron sincs kenyér kamrájában sehol. Egyetlen öröme a parazsas csupor. Az utcán minden eb dühödten ráugat, Csavargó is, ha látja, szór rá vad átkokat, Kinek könyvében a szegénység meg van írva, Annak jobb lenne, ha leszállna már a sírba.

Amint ezt a verset elmondta, elgondolkozott a során: hová meneküljön? Hogy éljen meg? Mitévő legyen, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse? Így szólt hát magában: „Ha azon a pénzen, ami még megmaradt, fejszét veszek meg egypár szamarat, aztán felmegyek velük a hegyekbe, tűzifát vágok és eladom a város piacán, az ára bizonyára hoz annyit, amennyivel véget vethetek szükségemnek, és el tudom tartani családomat.” Ezt a tervet tartotta a legjobbnak, sietett is fejszét meg szamarat vásárolni. Reggel már neki is indult a hegyek közé a három szamárral – mindenik olyan nagy volt, akár egy öszvér. Egész nap ottmaradt, egész nap dolgozott: erdőt irtott, és a fát nyalábba kötözte. Mikor aztán beesteledett, megrakta a szamarait, lement a városba, és a piac felé tartott. Ott eladta a fáját, az árából pedig elláthatta magát és családját mindennel, amire szüksége volt. Visszatért a nyugalma, gond most már nem kínozta. Hálás is volt a szíve érte, Alláht magasztalta és dicsérte, és boldogan, derült kedéllyel, nyugodt lélekkel aludt az éjjel.

Reggelre aztán ismét felkerekedett, elindult a hegyek közé, és úgy tett, mint az előző napon. Ez aztán már rendes foglalkozása lett; minden reggel felment a hegyekbe, fát vágott, este meg visszatért a városba, elment a piacra, hogy fáját eladja, a keresményéből pedig eltartotta a családját.

Így aztán áldásnak tekintette a foglalatosságát, és űzte tovább, amíg egy napon, amikor ott volt a hegyek között és vágta a fát, egyszerre csak a távolban porfelleg kerekedett, és fátyollal borította be a világot. De amint ez a porfelhő fölszállt, lovasok serege tűnt elő, bősz orosz­lánokhoz hasonlók, állig felfegyverkezve, páncélosan, karddal, lándzsát hordtak hónuk alatt, íjat a vállukon. Ali Baba igen megrémült tőlük, nagy remegve odasietett egy magas fához, fölmászott rá, és megbújt az ágai közt, hogy biztonságban legyen a lovasoktól, mert rablóknak tartotta őket. Rejtekhelyéről, a lombos ágak közül szemügyre vette az embereket.