Aladdin és a bűvös lámpa

Olvasási idő: 97 Perc

Mikor a mór Fátimeht meggyilkolta, megint visszament a barlangba, és aludt hajnalhasadásig. Aztán felkészült, visszaindult a városba, és elért Aladdin palotája elé. Nagy tömeg gyűlt köréje, mert mindenki a szent Fátimehnek tartotta. Úgy is viselkedett, ahogy az szokott, kezét a szenvedőkre tette, egyik számára elmondta a Korán egy szúráját, másikának egy másik szúrát, és így imádkozott mindenkiért. De mivel a nép szörnyen tolongott és lármázott körü­lötte, Badr el-Budúr hercegnő figyelmes lett a zajra, és azt mondta rableányainak: „Nézzétek csak meg, mi történik, mi az oka ennek a lármának!” Az eunuchok egy agája lement, hogy megnézze, mi történik. Ezekkel a szavakkal tért vissza: „Hatalmas úrnőm, ez a lárma a szentséges Fátimeh miatt van. Ha parancsolod, felhozom őt hozzád, hogy te is részesülj az áldásában.” – „Menj – kiáltott föl a hercegnő -, és hozd fel hozzám! Már sokat hallottam csodáiról és szent erkölcséről, nagyon szeretném látni, hadd áldjon meg engem is. Az emberek sokat beszéltek nekem erényeiről.” Az eunuch-aga lement, és felkísérte a Fátimehnek öltözött mór varázslót. Amint a hercegnőt megpillantotta, imádságok egész sorát mondta el előtte; és egy teremtett lélek sem kételkedett benne, hogy ez maga a szent Fátimeh. A hercegnő pedig odament hozzá: „Szentséges Fátimeh, azt szeretném, ha mindig nálam maradnál, hogy általad áldásban részesüljek, tőled a jámborság és istenfélelem útjait megtanuljam, és példádat kövessem.” Ez volt éppen a vágya a gaz varázslónak, és most még erősebben eltökélte, hogy véghezviszi cselét. Ezért így szólt a hercegnőhöz: „Hatalmas úrnőm, szegény asszony vagyok, barlang az én lakásom; a magamfajta nem méltó arra, hogy királyi palotákban tartózkodjék.” – „Erre ne legyen gondod, te szent Fátimeh – válaszolta a hercegnő -, házamban olyan helyiséget adatok neked, ahol szolgálhatod Alláht, és ahova egy lélek se mehet be hozzád; ott még jobban végezheted istentiszteletedet, mint ha a barlangodban volnál.” A mór így felelt: „Hallom és engedelmeskedem, hatalmas úrnőm! Nem akarok ellenkezni szavaiddal; mert amit királyok gyermekei mondanak, azt nem szabad sem lebecsülni, sem visszautasítani. De arra kérlek, engedd meg, hogy egyek-igyak, és üljek egyedül a kamrámban; senki oda be ne léphessen. Pompás étel sem kell nekem, nem, csak kegyeskedjél számomra mindennap valamelyik rabnőddel egy darab kenyeret meg egy korsó vizet szobácskámba küldeni, hogy amikor megéhezem, egymagamban ehessem-ihassam.”