Aladdin és a bűvös lámpa
Aladdin anyja ekkor hazafelé indult, de igen csóválta a fejét, és így szólt magában: „Honnan is szerezhetne szegény fiam ennyi tálat meg drágaságot? Tegyük föl, hogy visszamegy a kincsesbarlangba, hoz onnan tálakat, és szed drágaköveket a fákról – tegyük fel, hogy ezt mind igazán elhozná, de honnan vegye a rabnőket meg a rabszolgákat?” Így tanakodott magában, míg csak haza nem ért. Aladdin már igen várta; de amint az anyja belépett, így szólt a fiához: „Nem megmondtam, fiam, hogy ne is gondolj arra, hogy valaha is elnyerhesd Badr el-Budúr hercegnőt? Magunkfajta emberek számára tisztára lehetetlenség az!” – „Beszélj, hogy áll a dolog?” – kérdezte türelmetlenül a fia, mire ő folytatta: „Fiam, a szultán igen szívélyesen fogadott, mint ahogy az már szokása, és úgy veszem észre, jó szívvel van irántunk. De az az aljas vezír ellenséged. Mert mikor nevedben úgy szóltam a szultánnak, amint te meghagytad, szóval, hogy már letelt ígéretének a határideje, és mikor azt is megmondtam neki: »Adjad ki most már, felséges uram, a parancsot, hogy Badr el-Budúr hercegnőt Aladdin fiammal összeadják« – akkor odafordult a vezírhez, és mondott neki valamit, az pedig titokzatosan, súgva felelt neki. És végül a szultán megadta a feleletet.” És elmesélte fiának, mit kíván a szultán, aztán még hozzátette: „Fiam, ő sürgős választ kíván, de félek, nincs válaszunk a számára.”