Aladdin és a bűvös lámpa
Mikor a szultán reggel felkelt, megint be akart nézni leányához, Badr el-Budúr hercegnőhöz, hogy lássa, úgy csinál-e vele megint, mint tegnap. Amint felöltözött, elment leánya palotájába. Alig nyitott be az ajtón, a vezír fia már ugrott is fel, és hamar öltözni kezdett, pedig csak úgy zörögtek a bordái a hidegtől, mert épp akkor hozta vissza őket a szellem. A szultán bejött, odament leányához, homlokon csókolta, és megkérdezte, hogy van. De észrevette, hogy lánya összeráncolja a homlokát, nem felel, csak mérgesen néz rá, és látszik, hogy nyomorúságos állapotban van. Nagy haragra gerjedt, amiért egy szóra sem érdemesíti őt, és már gyanakodott, hogy talán nincs egészen helyén az esze. Kihúzta a kardját és rárivallt: „Mi bajod van? Vagy megmondod tüstént, mi történt veled, vagy ebben a pillanatban vége az életednek! Így tisztelsz-becsülsz engem, hogy egy szóval sem felelsz, ha kérdezlek?” Amint Badr el-Budúr hercegnő meglátta, hogy apja, a szultán nagyon megharagudott, és kivont kardját tartja a kezében, eloszlott félelme, felemelte a fejét és megszólalt: „Édes jó apám, ne haragudj rám, és ne kövess el dühödben meggondolatlanságot, mert én ártatlan vagyok abban a szörnyűségben, amiben most látsz. Halljad hát, mi történt velem, és bizonyos vagyok benne, hogy ha elbeszélem két utolsó éjszakám történetét, nem fog hibáztatni felséged, és szívből szánni fog, mint ahogy azt szeretetedtől el is várom.” Most Badr el-Budúr hercegnő elmesélte apjának, a szultánnak, mi minden történt vele, és e szavakkal fejezte be beszédét: „Apám, ha nem hiszel nekem, kérdezd ki a férjemet; ő mindent elmond majd felségednek; mert nekem sejtelmem sincs arról, hogy ővele mit csinálnak, amint oldalam mellől elviszik, még azt sem tudom, hova kerül.”