Aladdin és a bűvös lámpa
Ekkor Aladdin elbeszélt anyjának elejétől fogva mindent, amit átélt – miközben könnyei folytak örömében -, hogyan vált el anyjától, hogy vezette el a mór a hegy felé, ahol a kincs van, hogy kezdett el ott varázsolni és tömjént égetni. „És eközben, édesanyám – mesélte a fiú -, még úgy meg is ütött, hogy a fájdalomtól elájultam. Mennyire megrémültem, amikor láttam, hogy az ő bűvös erejére megnyílik a hegy, és meghasad a föld! Csak úgy remegtem, mikor a tömjénezéstől és varázslástól megdördült az ég, és sötétség terjedt széjjel. Hogy ilyen szörnyűségeket kellett átélnem, ijedtségemben meg akartam futamodni. De amikor észrevette, hogy kereket akarok oldani, szidott és megütött. Ezt azért tette, mert hiába nyílott volna fel a kincsesbarlang, ő mégse mehetett le oda, a kincset csak én szerezhettem meg, mert az én nevemre szól és nem az övére. De éppen, mert olyan nagy varázsló, azért tudta jól, hogy a kincset csak én hozhatom felszínre, és hogy ez a nagy vagyon csak az enyém. De azután megint kedveskedett, hogy sikerüljön rábeszélni, szálljak le a kincsesbarlangba, és ő elérje a célját. Mikor aztán leküldött, ideadta a pecsétgyűrűjét, amit eddig ő viselt a kezén, és az ujjamra húzta. Ekkor leszálltam a barlangba. Először négy, arannyal, ezüsttel és mindenféle drágasággal teli helyiségbe értem, de ezzel nem törődtem, mert a gazember erősen meghagyta, hogy ne nyúljak semmihez sem. Aztán egy nagy kertbe értem, benne magas fák, azokon csupa sokszínű kristálygyümölcs, hogy majd elvette az eszemet, édesanyám. Innen magas terembe léptem, abban volt ez a lámpa; kioltottam és a földre öntöttem, ami benne volt.”