Aladdin és a bűvös lámpa

Olvasási idő: 97 Perc

Aladdin ujjongó emberek sorfala között a szultán palotájába vezető úton szórta az aranyakat, és az egész nép apraja-nagyja az ég áldását kérte rá, míg csak el nem ért a palotához mamlúkjai kíséretében, akik előtte és mögötte szintén osztották az aranyat a népnek. A szultán már maga köré gyűjtötte a birodalom nagyjait, és bejelentette nekik, hogy szavát adta, hogy leányát feleségül adja Aladdinhoz, és megparancsolta nekik, várják meg Aladdint, és amikor jön, mindnyájan vonuljanak ki elébe. Mind az emírek, vezírek, kamarások, helytartók és a csapatok főemberei összegyűltek, és a palota kapujánál sorakoztak Aladdin fogadására. Amikor megérkezett, le akart a kapunál szállni a lováról, de az egyik emír, akit a király erre a megbízatásra kiválasztott, így szólt hozzá: „Uram, a parancs úgy szól, hogy lóháton vonulj be, és csak a tanácsterem ajtajánál szállj le!” Mind előtte vonultak, amint belovagolt, amíg a tanácsterem ajtajához nem vezették, akkor egyikük előlépett, és a kengyelt tartotta, mások két oldalról támogatták, néhányan pedig a kezét fogták, és segítettek neki a leszállásnál. Az emírek és országnagyok megint előrementek, és bevezették a tanácsterembe, a szultán trónusa elé. A szultán nyomban leszállt trónjáról, megölelte és nem engedte, hogy a szőnyeget megcsókolja; sőt ő csókolta meg a vejét, és jobb kéz felől maga mellé ültette. Aladdin pedig úgy hódolt előtte áldással és szerencsekívánatokkal, ahogy az királyok színe előtt illik és való, azután így szólt: „Ó, urunk, szultánunk, felséged kegyelme leereszkedett, hogy leányodnak, Badr el-Budúr hercegnőnek kezét nekem add, pedig ezt a nagy kegyet nem is érdemlem, mert szolgáid közt legcsekélyebb szolgád vagyok. Könyörgök hát Alláhhoz, adjon neked hosszú életet. Valóban, ó, király, nem tudja az én nyelvem kifejezni hálámat irántad; azt a mérhe­tetlenül magas kegyet, amelyben részesíteni méltattál. Most meg arra kérlek, felséges uram, jelölj ki nekem egy helyet, hogy ott Badr el-Budúr hercegnőhöz méltó palotát építtessek.” A szultán nagyon meg volt lepve, mikor Aladdint királyi öltönyében megpillantotta, csak bámulta, és nem tudta levenni szemét deli szépségéről, a mamlúkokat is, amint ott álltak szolgálatára, gyönyörűség volt nézni. De még jobban elámult, amikor belépett Aladdin anyja, oly gazdag és pompás öltözékben, mintha királynő volna. Aztán a tizenkét rableány tűnt szemébe, amint szolgálatára keresztbe font karral álltak előtte, alázatos és hódoló tartással. Végiggondolta Aladdin választékos és finom beszédmodorát, és úgy csodálkozott, mint mindannyian, akik a tanácsteremben jelen voltak. Hanem a vezír lelkében úgy égett az irigy­ség tüze Aladdin ellen, hogy majd szétvetette. A szultán végighallgatta Aladdin szerencse­kívánatait, és megfigyelte öntudatos és mégis tiszteletteljes viselkedését meg ékesszólását, keblére vonta, megcsókolta és így szólt hozzá: „Sajnálom, fiam, hogy már nem előbb részesítettél ebben a szerencsében.” A szultán tehát igen megörült Aladdinnak, és parancsot adott, hogy a zenekarok szólaljanak meg. Azután Aladdinnal a palotába indult. Ott már készültek a vacsorára, és a szolgák behozták az asztalokat. A szultán helyet foglalt, és Aladdint jobbjára ültette, aztán leültek a vezírek is meg a birodalom előkelői, az ország magas főméltóságai, mind rangjuk szerint. Most rákezdték a zenekarok is; nagy örömünnep volt a palotában. A szultán beszélgetni kezdett Aladdinnal, és elcsevegett vele, az pedig olyan udvarias és finom beszéddel válaszolt, mintha királyi palotákban nevelkedett vagy mindig királyok között forgolódott volna. Minél tovább társalogtak, annál nagyobb lett a szultán öröme, hogy olyan szép feleleteket és finom, választékos szavakat hallott Aladdin szájából. Mikor már ettek-ittak, és az asztalokat elvitték, a szultán parancsot adott, hogy hívják el a kádit és a tanúkat. Azok eljöttek, és megírták Aladdin és Badr el-Budúr hercegnő házasság­levelét. Ekkor Aladdin fölkelt, és menni akart, de a szultán visszatartotta, és ezt mondta neki: „Hova, hova, fiam? Itt az öröm és vigalom, közeleg a lakodalom; a szerződés meg van kötve, áll az egyezség mindörökre.” – „Uram, királyom – felelte Aladdin -, Badr el-Budúr hercegnő számára olyan palotát szeretnék építtetni, mely megfelel rangjának és méltóságának, és addig nem tehetem a feleségemmé, míg ezt véghez nem vittem. Ha Alláh akarja, a palota szolgád megfeszített fáradozása és felséges tekintetednek áldása segítségével a lehető legrövidebb idő alatt felépül. Igen, való igaz, nagyon várom már most, hogy élvezzem boldogságomat Badr el-Budúr hercegnő oldalán; de kötelességemnek érzem, hogy szolgáljam őt, és ezért máris munkához kell látnom.” A szultán így felelt: „Válassz magadnak olyan helyet, fiam, amilyet tervedhez megfelelőnek tartasz, a rendelkezésedre áll, de én azt találnám a legjobbnak, ha erre a nagy, szabad térre, amely itt a palotámmal szemben fekszik, emeltetnéd palotádat.” Aladdin így válaszolt: „Nekem is legnagyobb vágyam, hogy felséged közelében lehessek.” Elbúcsúzott a szultántól, kiment és ellovagolt mamlúkjai kíséretében, akik előtte és mögötte nyargaltak, míg mind a nép imádkozott érte, és azt mondta: „Alláhra, megérdemli!”