Aladdin és a bűvös lámpa
Aladdin anyja már szinte megszokta, hogy mindennap eljárjon a tanácsterembe, és ott szemtől szembe álljon a szultánnal. Szomorú és kimerült volt, de fia, Aladdin kedvéért semmibe vett minden fáradságot. A következő alkalommal megint bement tehát a tanácsterembe, és odaállt a szultán szeme elé. Amikor az észrevette, megparancsolta vezírjének: „Hiszen ő az, akit a múltkoriban említettem, vezesd ide elébem, hogy meghalljam az óhajtását, és ítéljek a dolgában.” A vezír tüstént odament, és odavezette Aladdin anyját a trón elé. Mikor az öregasszony az uralkodó előtt állott, meghajolt előtte, hatalmat és hosszú életet meg szerencsét kívánt neki, és megcsókolta előtte a földet. „Asszony – kezdte a szultán -, hány napja látlak már a tanácsterembe járni, és nem szólsz egy szót sem! Nyilatkozz hát, van-e valami kérésed, hogy teljesítsem!” Aladdin anyja megint megcsókolta a földet, és az ég áldását kérte a királyra; aztán így szólt: „Úgy van; fejedre, ó, idők legnagyobb királya, kérésem van. De mindenekelőtt kegyeskedjél ígéretet tenni, hogy semmi bántódásom nem lesz, ha óhajomat urunk és szultánunk füléhez juttatom; mert lehet, hogy felséged különösnek fogja találni a kérésemet.” A szultán most már szerette volna tudni, micsoda kívánsága lehet; természettől is igen jóságos ember volt, biztonságot ígért hát neki, és megparancsolta, hogy a nagyvezír kivételével mind a jelenlevők menjenek ki. Ekkor e szavakkal fordult az asszonyhoz: „Add elő az ügyedet, a felséges Alláh védelme alatt állsz.” – „Ó, idők legnagyobb királya – válaszolta az asszony -, a te bocsánatodért is esedezem.” – „Alláh bocsásson meg neked!” – válaszolta a szultán, és a nő így folytatta: „Ó, urunk és szultánunk, van egy fiam, Aladdin a neve. Egy napon hallotta, amint a kikiáltó kihirdette, hogy senki a boltját ki ne nyissa, se a város utcáin ne mutatkozzék, mert Badr el-Budúr hercegnő, urunk, szultánunk leánya, a fürdőházba indul. Mikor fiam ezt hallotta, igen szerette volna őt meglátni, és elrejtőzött egy olyan helyre, ahonnan jól szemügyre vehette, a fürdő ajtaja mögé bújt el. És amikor a hercegnő jött, meglátta őt, és még jobban is meglátta, mint ahogy akarta. Mert attól a pillanattól fogva, ó, idők királya, a mostani percig, nem öröm neki az élet, és arra kért engem, kérjem meg tőled a hercegnő kezét, add hozzá feleségül. Lehetetlen volt, hogy ezt a gondolatot kiverjem a fejéből, mert a hercegnőért égő szerelme úgy rabul ejtette a szívét, hogy még azt is mondta nekem: »Tudd meg, anyuskám, hogy ha vágyam nem teljesül hamarosan, akkor biztosan nemsokára meghalok.« Elnézésért és bocsánatért esedezem felségednél ezért a vakmerő vállalkozásért a magam és az ő nevében. Ne vedd nekünk rossz néven.” Mikor a király ezeket a szavakat végighallgatta, elmosolyodott – mivelhogy jóságos úr volt – és megkérdezte: „Hát az micsoda, amit magaddal hordasz? Micsoda batyu?” Amint Aladdin anyja látta, hogy a szultán nem haragudott meg, hanem mosolyog, mindjárt kibontotta a kendőt, és odanyújtotta neki a drágaköves tálat. A szultán ránézett a tálra, levette róla a kendőt, és egyszerre csak mintha az egész csarnokot csillárok és karos gyertyatartók borították volna fénybe. A szultánt szinte elkápráztatta és megzavarta az ékkövek fénye, és elcsodálkozott pompájukon, nagyságukon és szépségükön. Így kiáltott fel: „Ezekhez a drágaságokhoz hasonlót még sohasem láttam, olyan szépek, olyan nagyok és olyan remekek. Azt hiszem, kincseskamráimban egyetlenegy sincs hozzájuk fogható!” És vezírjéhez fordulva, folytatta: „Mit gondolsz, vezír, láttál már életedben ilyen nagy drágaköveket?” A vezír azt felelte: „Sohase láttam, urunk, szultánunk, és azt sem hiszem, hogy uram és királyom kincseskamráiban csak egy kő is akadna, amely nagyságra ezeknek a drágaköveknek a legkisebbjével is vetekednék.” A király most így szólt: „Valóban, aki ilyen ékköveket ajándékoz nekem, az megérdemli, hogy leányom, Badr el-Budúr férje lehessen; mert ahogy látom, senki erre nem méltóbb nálánál.” Mikor a vezír a szultánnak ezeket a szavait hallotta, a nyelve majd megbénult bánatában; mély szomorúság szállta meg, mert a király ígéretet tett neki, hogy az ő fiához adja leányát feleségül. De rövid gondolkozás után megszólalt: „Ó, idők királya, bocsáss meg! Felséged megígérte nekem, hogy Badr el-Budúr hercegnő az én fiamé lesz. Kérésem az, hogy magasságos felséged jósága háromhónapi haladékot engedélyezni kegyeskedjék! Alláh akaratából fiam ajándéka még nagyszerűbb lesz, mint ez itt!” Bár a király jól tudta, hogy ez sem a vezírnek, de még a leghatalmasabb királynak sem lehet módjában, jóságában kegyeskedett háromhavi haladékot megengedni, úgy, ahogy a vezírje kérte. Aztán megint Aladdin öreg édesanyjához fordult, és így szólt hozzá: „Menj fiadhoz, és mondd neki, hogy szavamat adom rá: leányomat neki szánom; de előbb el kell készíttetnem a kelengyét, és megtennem a szükséges előkészületeket: ezért várjon türelemmel még három hónapig.” Amint Aladdin anyja ezt a választ megkapta, köszönetet mondott a szultánnak, imát mondott a jövőért és elment; csak úgy röpült, amíg haza nem ért, és be nem lépett. Fia, Aladdin, anyja mosolygó arcának láttára megörült, hogy jó hírt hoz neki, annál is inkább, mert ezúttal olyan hamar visszajött, nem maradt el olyan sokáig, mint máskor, és a tálat sem hozta vissza. Elhalmozta kérdéseivel: „Édesanyám, Alláh akaratából jó hírt hozol nekem? A becses drágakövek megtették a hatásukat? Jól fogadott a szultán, kegyes volt-e hozzád, és elfogadta-e a leánykérést?” Most az asszony mindent elbeszélt, hogyan fogadta a szultán, mennyire elámult a drágakövek nagyságán és pompáján, a vezír nemkülönben, és így fejezte be szavait: „Megígérte nekem a szultán, hogy a leánya a tied lesz, de a vezír valamit beszélt vele titokban, még mielőtt az ígéretet tette. Aztán pedig, miután a vezír titokban tárgyalt vele, háromhónapi haladék után ígérte ide a leányt; félek, hogy a vezír rosszban töri a fejét, és másra akarja a királyt rábeszélni.” Mikor Aladdin anyjától meghallotta, hogy a szultán három hónap múlva hozzá akarja adni a lányát, víg kedvvel és boldogan mondta: „Ha a szultán három hónap múlva hozzám adja, az ugyan hosszú idő; de azért nagyon boldog vagyok.” És szívből megköszönte anyjának a fáradságát. Így szólt hozzá: „Alláhra, édesanyám, úgy érzem, mintha sírban feküdtem volna, és te onnan húztál volna ki engem. Magasztalom a felséges Alláht, mert most bizonyos vagyok abban, hogy nincs a világon senki, aki gazdagabb vagy boldogabb volna, mint én!”