Aladdin és a bűvös lámpa
Most már mindennap elment a palotába. Ha látta, hogy gyülekezet van, odaállt a tanácsterem elé, amíg minden véget nem ért, aztán hazaindult. Ezt tette egy álló héten át. Hanem a szultán egyszerre csak figyelmes lett rá, és mikor a hét utolsó napján az asszony megint elment, és mint rendesen, ott állt a tanácsterem előtt, amíg a tanácskozás véget nem ért, anélkül, hogy elő mert volna lépni és egy szót is szólni, a szultán, a hárembe menet, e szavakkal fordult a kísérő nagyvezírhez: „Vezír, hat-hét nap óta mindig itt látom ezt az öregasszonyt. Eljön minden gyülekezetre, és azt is látom, hogy valamit hordoz a köpenyege alatt. Tudod, ó, vezír, ki ez az asszony, és mi a kérése?” – „Ó, urunk és szultánunk – válaszolta a vezír -, rövid az asszonyok esze; talán azért jön, hogy az urát vagy valami hozzátartozóját nálad bepanaszolja.” De a szultán nem érte be a vezír feleletével, hanem meghagyta neki, hogy ha az asszony megint eljönne a gyűlésteremhez, vezesse a trónusa elé. A vezír nyomban a fejére tette a kezét, és így szólt: „Hallom és engedelmeskedem, ó, urunk és szultánunk!”