Aladdin és a bűvös lámpa

Olvasási idő: 97 Perc

Aladdin várt, míg anyja befejezte a beszédét, azután így szólt: „Édesanyám, amit te elmondtál, azt mind tudom; azt is tudom, hogy szegény ember gyermeke vagyok. De szavaid soha el nem téríthetnek elhatározásomtól. Könyörgök neked, hogy ha a fiad vagyok és szívednek kedves, tedd meg nekem ezt a kegyet; másképp elvesztesz engem, a halál hamarosan rám talál, ha szívem választottjánál nem érhetem el a célomat.” Anyja ezekre a szavakra bánatában elsírta magát, és így szólt: „Fiam, én az anyád vagyok, több gyermekem nincsen, te vagy a szívem vére, csak te. A legnagyobb vágyam, hogy boldognak lássalak és megházasítsalak, és ha akarod, keresek neked feleséget a rangunkbeliek között. De azok mindjárt azt kérdik majd, van-e mesterséged vagy birtokod, foglalkozásod, vagy kerted, amiből meg lehet élni? Mit feleljek akkor nekik? Hisz ha még az olyan embereknek, akik magunkfajta szegények, azoknak se felelhetek meg, hogy merészelhetnék leánykérőbe menni Kína királyához, akinél nagyobb nem volt és nem lesz? Gondold meg ezt, fontold meg elmédben! És ki kérheti meg a hercegnőt egy szabó fia számára? Jól tudom, hogy ha csak szólok is róla, tetézem a szerencsétlenségünket, mert nagy haragra gerjedhet a szultán; bizony, talán még halált is hoz rám meg rád. Hogy is ragadtathatnám magamat ilyen veszélyes és vakmerő tettre? Ugyan mi módon kérhetném meg én a szultántól leánya kezét? Hogy juthatok be hozzá? És mit feleljek, ha kérdeznek? Talán majd bolondnak is tartanának. És mondjuk: odamennék és kérném, hogy a szultán színe elé kerüljek, micsoda ajándékot vinnék őfelségének? Igen, gyermekem, tudom, hogy a szultán nyájas, hogy senkit el nem utasít, aki hozzá fordul, és igazságért vagy kegyelemért könyörög, vagy a védelmébe ajánlja magát, vagy adományt kér, mert ő jóságos és kegyes boldog-boldogtalanhoz; de csakis azt részesíti kegyeiben, aki érdemes rá, aki hősi tettet vitt véghez a harcban, vagy aki megvédte az ő országát. De te, fiam, szólj, milyen nagy tettet vittél véghez a szultán vagy az állam javára, hogy a kegyelemnek ilyen jelét érdemeld ki? Arra a kegyre, amelyet áhítasz, nem vagy méltó, és lehetetlen, hogy a király megadja neked. Aki a királyhoz közelít, és jóindulatát szeretné elnyerni, annak olyan ajándékot kell vinnie számára, amely méltó az ő magas személyéhez, ahogy már előbb is megmondtam. Hogy is volna lehetséges, hogy odamerészkedj a szultánhoz, és odaállj elébe, hogy feleségül kérd a lányát, anélkül, hogy őfelségéhez illő ajándék volna nálad?” – „Édesanyám – válaszolta Aladdin -, színigaz, amit mondasz, és okoskodásod a lehető leghelyesebb. Minderre gondol­nom kellett volna, amire emlékeztetsz. De hiába, ó, anyám, a szultán leánya, Badr el-Budúr hercegnő iránt a szerelem olyan mélyen nyomult a szívembe, hogy nem lelek nyugtot, míg az enyém nem lesz. Emlékeztettél valamire, amiről megfeledkeztem, de éppen ez bátorít fel arra, hogy általad a leánya kezét megkérjem. Azt kérded, anyám, miféle ajándékom volna, hogy a királynak, a népek szokása szerint, felajánljam. Nos hát, van énnekem ajándékom, van adományom, és azt hiszem, egyetlen király sem bír hozzá foghatóval, de még hozzá hason­lóval sem. – Aladdin aztán így folytatta: – Édesanyám, emlékszel azokra az üveggyön­gyökre, melyeket a barlangból hoztam? Amit én üvegnek meg kristálynak tartottam, az csupa drágakő. Úgy vélem, a világ összes királyainak sincs egy olyan köve sem, amely az én drágaságaimnak a legkisebbikével is vetekedne. Forogtam az ékszerészek között, és megtanultam, milyen becsesek azok a drágakövek, amelyeket a kincsesbarlangból magammal hoztam a zsebeimben. Kérlek, hozd ide a porcelán tálunkat, hadd töltsem meg ezekkel a drágakövekkel, te pedig ajándékul vidd el a szultánnak. Biztos vagyok benne, hogy ezzel könnyebb lesz a feladatod, ha a szultán előtt állsz, és előadod neki az én kérésemet. De ha te nem akarsz segítségemre lenni abban, hogy célomat Badr el-Budúr hercegnőnél elérjem, akkor tudd meg, anyám, hogy meg kell halnom. Légy nyugodt az ajándék miatt, mert az a legbecsesebb drágakövekből áll. Hidd el, anyám, én sokat jártam az ékszerészek bazárjába, és láttam, hogy olyan drágaköveket, amelyek a mieinket még negyedrészben sem közelítik meg értékben, olyan magas összegekért adtak el, hogy emberi ész föl se tudta fogni. Amikor ezt láttam, mindjárt mondtam magamban, hogy a mi ékköveink egész különösen értékesek lehetnek. Ezért kelj föl, édesanyám, ahogy kértelek, hozd ide azt a porcelán tálat, amelyiket említettem, hadd rakjunk bele egypárat ezekből az ékkövekből, és lássuk, hogy mutatnak benne.” Ekkor Aladdin anyja ment, és elhozta a porcelán tálat, közben pedig azt mondta magában: „Hadd lássam, igaz-e vagy sem, amit fiam ezekről a kövekről beszél!” Anyja elébe tette a tálat, Aladdin pedig előszedte a drágaköveket a zacskóból, és a tálra rakta őket, egyre csak gyűltek, gyűltek a legkülönbözőbb fajta ékkövek, míg a tál meg nem telt. És amikor egészen tele volt, a fiú anyja rápillantott a tálra; de nem tudta sokáig nézni, mert pislognia kellett, úgy csillogtak-villogtak a drágakövek, és olyan fénnyel szikráztak. Ez ugyan megzavarta, de még mindig nem győzte meg arról, hogy valóban olyan nagyon becsesek-e a kövek. Annyit mindenesetre bevallott magának, hogy a fiának igaza lehet: ilyesmi nincsen a király birtokában sem. Ekkor Aladdin hozzá fordult, és így szólt: „Látod, anyám, hogy ez a szultán számára is nagy ajándék? Biztos vagyok benne, hogy nagy megbecsülésben részesít majd téged, és kellő tisztelettel fogad, és most, édes­anyám, nem lehet már semmi kifogásod: ezért légy szíves, fogd ezt a tálat, és menj vele a palotába.” – „Jól van, fiam – felelte az anyja -, ez az ajándék drága és értékes, és valóban senkinek sincsenek ehhez fogható ékszerei, úgy, ahogy mondtad. De kinek van bátorsága, hogy a szultánhoz közelítsen, és tőle leányának, Badr el-Budúr hercegnőnek a kezét megkérje? Hogy merészelném én azt mondani: »A leányodat kívánom«, ha azt kérdezi tőlem, mi a kívánságom. Nem, nem, fiam, torkomon akadna a szó. És még ha Alláh erőt is adna arra, hogy annyi bátorságot vennék, hogy kimondjam: »Szeretném, hogy lányodnak, Badr el-Budúr hercegnőnek az én Aladdin fiammal kötött házassága révén, nászom legyél«, úgyis bolondnak tartanának, és szégyenszemre kikergetnének. Arról nem is szólok, hogy halálos veszélybe is juthatnék, nemcsak én, hanem te is. De ezek ellenére is, fiam, a kedvedért összeszedem a bátorságomat és elmegyek. És ha a király az ajándék miatt szívesen fogad, akkor talán elő merem neki adni a kérésedet. De ha megkérdi a szultán, mekkora a birtokod meg a jövedelmed, ahogy ez már szokás az emberek között, mit feleljek akkor neki?” De Aladdin így válaszolt: „Lehetetlen, hogy a szultán ezt kérdezze, ha meglátja a drágaköveket és pompájukat. Ezért ne legyen gondod arra, ami úgysem történik meg, hanem csak készülj, vidd el neki ezeket a kincseket, és kérd meg tőle a lánya kezét. Ne ülj már itt gondba merülve, és ne tépelődj ezen a dolgon. Hiszen tudsz már jó ideje a lámpáról, tudod, hogy az gondoskodik az életünk fenntartásáról, és megszerez nekem mindent, amit kívánok tőle. Remélem, hogy segítségével azt is tudni fogom, mit feleljek a szultánnak, ha erről kérdez.”