Aladdin és a bűvös lámpa
Amikor Aladdin tizenöt éves lett, egy napon az utcán üldögélt, és az utcagyerekekkel játszott. Arra járt éppen egy mór dervis, szemügyre vette Aladdint, végignézte tetőtől talpig, tüzetesebben, mint a társait. Ez a dervis a legtávolabb nyugatról származott. Varázsló volt, és bűbájosságával hegyeket tudott egymásra halmozni, és a csillagjóslásban is jártas volt. Alaposan megnézte Aladdint, és így szólt magában: „Ez a fiú az, akit keresek. Igen, ez az! Hogy őt felkutassam, egyenesen azért hagytam el a hazámat.” Félrehívta az egyik gyereket, és kikérdezte Aladdinról: kinek a fia, és megtudott róla és körülményeiről mindent. Azután odalépett Aladdinhoz, félrevonta és azt kérdezte tőle: „Fiam, nem te vagy ennek és ennek a szabónak a fia?” – „Igenis, én vagyok, uram – felelte a fiú -, de apám már régen meghalt.” Amint ezt a mór varázsló meghallotta, ráborult Aladdinra, ölelte-csókolta, és úgy sírt, hogy könnyei csak úgy patakzottak az arcán. Aladdin nem tudta mire vélni a mórnak ezt a viselkedését és megkérdezte: „Miért sírsz, uram? És honnan ismered apámat?” A dervis szomorú, elcsukló hangon felelte neki: „Fiam, hogy kérdezhetsz ilyet? Mikor apádnak, az én testvéröcsémnek halála hírét hallom tőled? Igen, a te apád az én testvéröcsém volt! Most érkeztem ide messze földről, és azt reméltem, hogy viszontlátom őt. Micsoda boldogság lett volna! És most azt hallom tőled, hogy meghalt! Ó, a vér nem válik vízzé: itt a sok gyerek között mindjárt rajtad akadt meg szemem, pedig édesapád, amikor egymástól elváltunk, még házas sem volt.”