Aladdin és a bűvös lámpa
Asztalhoz ültek, és hozzáláttak az evéshez. Aladdin és anyja még életükben nem ettek ilyen ételeket, amilyenekhez most jutottak; gyorsan és mohó étvággyal fogyasztottak el mindent. Nem csoda, igen éhesek voltak, aztán az étel is királyok asztalához méltó volt. Mikor a lakomát befejezték és jóllaktak, még estére és másnapra is maradt belőle. Kezet mostak, és megint leültek beszélgetni. Aladdin anyja fiához fordult e szavakkal: „Fiam, mondd el, mi lett a szellemmel? Mert most – Alláhnak hála! – az ő jóságából jóllaktál, hát nincs már okod azt mondani, hogy éhes vagy.” Ekkor Aladdin elbeszélt mindent a szellemről, ami azalatt történt, míg az anyja ájultan feküdt a földön. Az anya nagy csodálkozva így szólt: „Meglehet, hogy így volt. De ha a szellemek meg is szoktak jelenni emberfia előtt, én, fiam, még életemben nem láttam egyet sem. Azt hiszem, ez ugyanaz a szellem lehetett, mint aki téged kiszabadított, mikor a kincsesbarlangban voltál.” De Aladdin így felelt: „Nem ugyanaz, édesanyám; az a szellem, aki neked megjelent, a lámpa szolgája volt.” Ezt hallva, anyja megkérdezte: „Hogyhogy, fiam?” Aladdin így felelt: „Ez másfajta szellem, mint a másik; az a pecsétgyűrű szolgája volt, ez pedig, akit te láttál, annak a lámpának a szolgája, amelyet a kezedben tartasz.” Aladdin anyja, amint fia szavait meghallotta, felkiáltott: „Lám-lám, hát ez itt, ez a szörnyű alak, aki előttem megjelent és halálra rémített, a lámpához tartozik?” A fiú igennel felelt, ő pedig így folytatta: „Kérve kérlek, fiam, az anyatejre, amivel tápláltalak, dobd el ezt a lámpát meg a gyűrűt; mert nagy rémületbe döntenek bennünket, én el nem viselném másodszor a szellemek látását! Aztán velük érintkezni bűn is; mert a Próféta – Alláh áldja meg és üdvözítse! – óv minket tőlük!” – „Édesanyám – válaszolt Aladdin -, parancsaidat máskor mindig szívesen teljesítem. De amit most mondtál, lehetetlen, nem lehetek meg sem a lámpa, sem a gyűrű nélkül. Magad is láthattad, micsoda jótéteményben részesített a lámpa, mikor éhesek voltunk. És gondold meg, anyám, hogy a mór varázsló, az a hazug, nem kívánt tőlem semmit, amikor a kincsesbarlangba leszálltam, sem ezüstöt, sem aranyat, pedig négy szoba volt velük tele, hanem csak azt parancsolta, hogy a lámpát hozzam el neki és semmi egyebet. Mert ismerte a lámpa nagy erejét, és ha nem tudta volna, hogy csodálatos varázsereje van, akkor nem vesződött és kínlódott volna érte, nem jött volna hazájából egészen a mi országunkig a keresésére, sőt a kincsesbarlangot se zárta volna össze ismét felettem, mikor nem kapta kézbe a lámpát, merthogy nem bírtam odanyújtani neki. A mi kötelességünk, anyám, hogy ezt a lámpát gondosan megőrizzük, és jól vigyázzunk rá; mert ő a mi eltartónk, a mi gazdagságunk, és senkinek sem szabad semmit megtudni róla. És a gyűrűvel ugyanúgy áll a dolog; lehetetlen, hogy az ujjamról lehúzzam, mert ha a gyűrű nincs, soha engem élve meg nem láttál volna, hanem ott pusztultam volna a kincsesbarlangban, a föld alatt. Hogy is húzhatnám le ezek után az ujjamról? Ki tudja, micsoda bajt vagy szerencsétlenséget és szomorú eseményeket hozhat még az idő, amiből ez a gyűrű kiszabadíthat? De a kedvedért elteszem a lámpát, úgy, hogy soha többé ne lássad.” Anyja e szavak hallatára megfontolta a dolgokat, és belátta, hogy Aladdinnak igaza van; így szólt hozzá: „Fiam, tégy úgy, ahogy akarsz. Ami engem illet, csak én ne lássam többé a lámpát, mert azt a szörnyű látványt, amiben részem volt, soha többé nem akarom megérni.”