Aladdin és a bűvös lámpa
E szavakkal Aladdin előszedte mellső zsebéből a lámpát, és megmutatta anyjának, ugyanígy a kertből elhozott drágaköveket is megmutogatta neki: két zacskó tele volt ezekkel a drágaságokkal, olyanok voltak, hogy nincs király az egész világon, aki csak egyetlenegy hasonlót bírna, de Aladdin nem ismerte az értéküket, hanem azt hitte, üvegből vagy kristályból valók. Aztán folytatta elbeszélését: „Édesanyám, mikor magamhoz vettem a lámpát, és visszafelé megint feljutottam a kincsesbarlang bejáratáig, odaszóltam annak az átkozott mórnak, aki a bácsikámnak adta ki magát, hogy nyújtsa a kezét, és húzzon fel, hogy kimászhassak: mert igen meg voltam terhelve a sok holmival, és nem bírtam magamtól fölmenni. Ő azonban nem nyújtotta a kezét, hanem azt mondta: »Add ide a lámpát, ami nálad van, aztán majd kihúzlak.« De mivel a lámpát mélyen a ruháim alá rejtettem, és a zacskók elborították, úgy hogy nem jutottam hozzá és nem tudtam odaadni, azt mondtam neki: »Bátyám, nem tudom odaadni a lámpát; ha kihúztál, akkor odaadom.« De neki esze ágában sem volt, hogy kihúzzon, ő csak a lámpát akarta, és az volt a szándéka, hogy átveszi tőlem, azután összezárja fölöttem a földet és elveszít, mint ahogy aztán meg is tette. Hát ezt csinálta velem a gonosz varázsló, édesanyám.” És véges-végig elbeszélte az egész esetet, és nem győzte szidni a mórt szíve túláradó forró dühében, és így kiáltott fel: „Ó, átkozott legyen ez az elvetemült, gaz, kegyetlen varázsló! Kőszívű, embertelen, képmutató csaló, nem ismer se könyörületet, se részvétet!” Mikor Aladdin anyja meghallotta, hogy bánt a mór boszorkánymester a fiával, így szólt: „Valóban, fiam, ez a mór hitetlen csaló, aki bűvészetével az emberek életére tör. De a magasztos Alláh kegyelmes volt, fiam, kimentett ennek az átkozott varázslónak a kelepcéjéből – akit én csakugyan a nagybátyádnak tartottam!”