Ali Baba és a negyven rabló
Ali Babának e sok mérhetetlen kincs láttára káprázott a szeme, csaknem elvesztette az eszméletét, az esze szinte elhagyta. Csak állt egy helyben jó ideig, bódultan és elragadtatva. Azután megindult, hogy jobban szemügyre vegyen mindent: hol a gyöngyök legszebbjét vette kézbe, hol meg a drágakövek leggyönyörűbbjét nézte, hol félretett egy-egy darab brokátot, hol az arany csábította, amit ragyogni látott; egyszer a gyöngéd, finom selyemkelme hívta, másszor meg áloéfa és a tömjén illatát szívta. Elgondolta magában, hogy még sok nap, sőt több esztendő sem lett volna elegendő arra, hogy ezek a rablók ilyen csodálatos kincseket összehordjanak, vagy még csak egy kis részét is felhalmozzák. Ennek a kincsnek már régen itt kellett lennie, mielőtt a rablók ráakadtak, és egészen bizonyos, hogy nem becsületes és törvényes úton jutottak hozzá. Ha tehát élne az alkalommal, és ebből a mérhetetlen kincsből egy keveset el is venne, azzal rosszat nem is tenne, és senki se hibáztathatná érte. Továbbá a drágaság oly temérdek, hogy a rablók nyilván sose számolták, sose mérték, így ha el is venne belőle valamit, nem is vennék észre. Elhatározta, hogy a szerteheverő aranyból összeszed annyit, amennyit csak elbír. Hozzá is látott, hogy az arannyal megtömött zsákokat a kincsesbarlang belsejéből kifelé cipelje; ahányszor ki vagy be akart lépni, elkiáltotta magát: „Szezám, tárulj fel!” – és az ajtó kinyílt. Amikor a kincs kihordásával végzett, az aranypénzes zsákokat felrakta a szamaraira, és vékony réteg tűzifa alá rejtette. És most hajtotta lefelé az állatait, amíg le nem ért a városba, és vidám, elégedett szívvel ért az otthonába.