Ali Baba és a negyven rabló
Kászim felesége megint hazament, de csak nem tudott megnyugodni. Otthon nagy búsan leült, szívében ezer aggodalommal férje elmaradása miatt; a legsötétebb gondolatok kezdték kínozni, a legrosszabbtól kezdett tartani, míg csak le nem ment a nap, be nem sötétedett, és le nem szállt az éjszaka. Ekkor nem is akart lefeküdni, szemét elkerülte az álom, mert csak várta, várta az urát. Amikor az éjjelnek kétharmada már letelt, és férje még mindig nem tért haza, feladta a reményt, hogy valaha is hazatér, és kicsordultak a könnyei. De visszatartotta az asszonyoknál szokásos hangos sírás-rívást és jajveszékelést, mert attól félt, hogy a szomszédok megneszelik, és faggatózni fognak. Így töltötte az éjszakát, ébren, panaszszóval, nyugtalanságban, bánatban és gondban, félelemben és aggodalomban – szörnyű éjszaka volt! De amint észrevette, hogy hajnalodik, nyomban Ali Babához sietett, és megmondta neki, hogy bátyja nem jött vissza; beszéd közben patakként omlottak könnyei, kimondhatatlan rémület szorította össze szívét. Amikor Ali Baba meghallotta, amit az asszony beszélt, felkiáltott: „Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Most, hogy eddig elmaradt, tanácstalan vagyok. De odamegyek magam, és kikutatom, hogy mi van vele; neked aztán jelentem a tiszta igazságot. Alláh védjen, minden rossz elmúljon, és ő bajunkban ellenünk ne forduljon!”