Ali Baba és a negyven rabló

Olvasási idő: 51 Perc

Amint Kászim megtudta a kincsesbarlang helyét meg az odavezető utat, és a varázsigét is megjegyezte magának, nagy örömben vált el az öccsétől. Figyelmeztetésével pedig nem gondolt, intő szavát nem fogadta meg. Ragyogott az arca, csak úgy sugárzott az örömtől, amikor hazatért és elbeszélte feleségének, amit Ali Babával végzett. Így fejezte be beszédét: „Holnap reggel, ha Alláh is úgy akarja, elindulok a hegységbe, és még sokkal több arannyal térek vissza hozzád, mint amennyit az öcsém hozott.”

Ezután felszerelt tíz öszvért, és mindegyikre két üres ládát rakott fel; mindegyik teherhordó állatját ellátta a szükséges málhásnyereggel meg kötelekkel. Aztán az éjszakát vidám vára­kozásban töltötte, hogy másnap a kincsesbarlangba megy, és elhoz mindent, amennyi kincs meg drágaság csak ott hever, és nem kell az öccsével semmit se megfeleznie. Hajnali szürkületkor felkészült öszvéreivel, és maga előtt hajtotta őket a hegység irányába, míg csak oda nem ért. Ott aztán keresni kezdte azokat az ismertetőjeleket, amikről öccse beszélt neki. Addig-addig keresett-kutatott, míg egyszerre tövis és bozót között előtte állt a sziklafal. Alighogy megpillantotta, elkiáltotta magát: „Szezám, tárulj fel!” És lám, az ajtó feltárult előtte, és ő nagy sebbel-lobbal berontott a kincsesbarlangba, mohó vággyal a kincsek után. De mihelyt a küszöböt átlépte, az ajtó, mint rendesen, bezárult mögötte. Ekkor Kászim tovább indult az első csarnokba, abból a másodikba meg a harmadikba jutott, és így ment csarnokról csarnokra, amíg az egész barlangot be nem járta, elbűvölte a látottak csodás volta, a sok drágaság elbájolta, alig bírt magával örömében, és legszívesebben a kincseket egytől egyig mind magával vitte volna. Amint így járkált jobbra-balra, és egy darabig azt forgatta elméjében, mit is szeretne legjobban, az aranyat vagy a kincseket, végre az arany mellett döntött. Fogott egy zsák aranyat, vállára vetette, és az ajtóhoz vitte. Most ki akarta mondani a varázsigét az ajtó felnyitására, de nem jött szó a nyelvére, a jelmondat tökéletesen kiment a fejéből. Leült hát töprengeni; hiába, nem jutott eszébe, nem tudta a gondolatába visszaidézni; bizony teljes-tökéletesen elfelejtette. Azt kiáltotta: „Árpa, tárulj fel!” De az ajtó nem tárult fel. Azután így kiáltott: „Búza, tárulj fel!” De az ajtó meg se mozdult. Aztán megint: „Csicseri­borsó, tárulj fel!” De az ajtó csakúgy zárva maradt, ahogy volt. Tovább sorolta egyik gabonafajta nevét a másik után, míg minden gabona nevét fel nem sorolta. De a „Szezám, tárulj fel!” varázsszavára az elméje nem tudott visszaemlékezni. Amikor már tisztán látta, hogy hiába nevezi meg sorra minden növényfajtának a nevét, ledobta válláról az aranyat, megint leült és töprengett, micsoda növény is volt az, aminek a nevét az öccse megmondta, de nem és nem jutott az eszébe. Így ült ott egy darabig a legnagyobb nyugtalanságban és aggodalomban, mégsem tudott arra a névre emlékezni. Aztán szomorúságot, fájdalmat és bűnbánatot kezdett érezni, azért, amit tett, most, mikor a bűnbánat már mit sem használt. És így szólt: „Bárcsak beértem volna avval, amit az öcsém felajánlott! Bárcsak leküzdöttem volna mohóságomat, amely most vesztembe visz!” És közben egyre öklözte az arcát, tépte a szakállát, port szórt a fejére, és patakokban ontotta a könnyet. Hol kiáltozott, siránkozott, olyan hangos szóval, ahogy a torkán kifért, hol meg csöndesen sírdogált fájdalmában. Keservesen teltek az órák, amiket ebben a szorultságban eltöltött, mert bár az idő múlott, úgy érezte, hogy minden perc hosszú, hosszú óra. Minél tovább időzött a kincsesbarlangban, annál jobban nőtt a félelme és aggodalma, míg végre már feladta a reménységet, hogy ebből a bajból kimenekül. És ekkor így szólt: „El kell pusztulnom, semmi kétség; nincs kivezető út, hogy kiszabadulhassak ebből a szűk börtönből!”