Ali Baba és a negyven rabló
Ez történt tehát a rablókkal. Lássuk most, mit csinált a vezérük. Amint Ali Baba házából kiszökött, az erdőbe menekült, és nyomorúságos állapotban lépte át a kincsesbarlang küszöbét; sírva fakadt magányos elhagyatottságában. Leült és fájlalta keservesen, hogy csak csalódás érte, egyéb semmi sem, és balszerencse lebeg felette, önmaga ellen fordul minden tette. Vágyódott az emberei után, bizony még a halált is kívánta: és így siránkozott: „Ó, jaj, lovagok, jó vitézek, rablásra, harcra mindig készek, kik nagyok voltatok az ütközetben, bátor lelketek rettenthetetlen! Bár úgy lett volna, hogy véres tusában ér a halál, és a dicső vég a harc mezején talál! De ó, jaj, szégyenteljes halált haltatok. És én, nyomorult, én vagyok oka, hogy elpusztultak, akikért az életemet is odaadtam volna. Ó, lett volna kelyhemben gyilkos méreg, megittam volna, mielőtt ily gyászos sorsot megérek! És mégis, a mindenható és dicsőséges Alláh azért hagyott életben, hogy a bosszút végrehajtsam, s ne maradjon szégyen rajtam. Igen, irgalmatlan bosszút állok ellenségemen; keserves szenvedést, hatalmas fájdalmat hozok rá. Megbüntetem azért, amit tett, ha egymagamban vagyok is. Amit sok ember segítségével el nem értem, most Alláh segítségével, magam fogom véghezvinni!”