Ali Baba és a negyven rabló
Mikor a leány ezt meghallotta, megörült a jó tanácsnak, a jó ötletet megdicsérte, és köszönetet mondott érte, lement a korsóval, és odalépett a tömlőkhöz. Közben a rablók már szörnyen türelmetlenkedtek, hogy olyan hosszú időre voltak ebbe a szűk börtönbe összezsugorítva, agyonszorítva, kerékbe törve, megnyomorítva; már nehezen tűrték ezt az állapotot, és rabságukat nem tudták tovább elviselni. Amikor Mardzsána lépteit meghallották, azt hitték, a vezérük jön; és így érte el őket a sors nyíllövése, és így sújtott rájuk Alláh rendelése. Kiszólt az egyik rabló: „Itt az idő, jöhetünk?”
Mardzsána, amint a tömlő belsejéből emberi hangot hallott, halálra rémült; csak úgy remegett félelmében, és szívét nagy ijedelem szállotta meg. Más talán el is ájult volna rémületében, vagy hangosan elsikoltotta volna magát, de a leánynak bátor volt a szíve, és gyors az észjárása, rögtön átlátta az egész helyzetet, és abban a pillanatban már tudta, hogy a rablók vannak itt. Egy percig sem habozott, tüstént határozott, mert tudta, hogy ha megmoccan vagy kiabál, ez annyi, mint a biztos halál, a magáé, gazdájáé és minden háznépé. Ezért nem kiáltott és nem mozdult, hanem mindjárt hozzálátott, hogy a ravasz tervét, amit kigondolt, végrehajtsa. Halk hangon felelt az első rablónak: „Még nem, de nemsokára.” Azután a második tömlőhöz ment, és amikor a rabló ugyanazt kérdezte tőle, mint az első, ő is ugyanazt felelte neki. Így járta végig mind a tömlőket, türelemre intve az embereket, amíg a sorban utolsó olajostömlőkhöz nem jutott. Ezekből nem hallatszott nesz, észrevette hát, hogy nincs bennük ember, megrázta őket, és mikor megbizonyosodott, hogy olajjal vannak teli, fölnyitotta az egyiket, korsajával annyit mert belőle, amennyire szüksége volt, visszament a konyhába, és meggyújtotta a lámpát. Aztán elővett egy nagy rézüstöt, lement vele az udvarba, és megtöltötte olajjal, tűzre tette, sok fával jó tüzet szított alatta, míg az olaj fel nem forrt. Amikor tüzes-forró lett az olaj, lement megint az üsttel, és korsójával olajat öntött minden tömlő nyílásába. Amint a forrásban levő olaj a rablók fejére csurgott, menten megölte őket, és az utolsó emberig mind halálát lelte. Mikor Mardzsána meggyőződött arról, hogy egy se maradt életben, visszament a konyhába, befejezte a húsleves-főzést, eloltotta a tüzet meg a lámpát, és várta, mit csinál most már a rablóvezér. Amikor a rablóvezér a számára elkészített szobába belépett, bereteszelte az ajtót, eloltotta a gyertyát, és lepihent az ágyra, mintha aludnék, de csak az időt és alkalmat várta, hogy a háznép ellen kifőzött gonosz tettét végrehajtsa. Kis idő után már úgy gondolta, hogy lehunyódott minden szem, és nem mozdul a házban semmi, egész csöndesen fölkelt és széjjelnézett. És mert világot se látott, hangot se hallott, azt hitte, hogy a háziak mind alusznak. Kavicsokat szedett elő, és az udvarba dobálta, ahogy a cimboráival megbeszélte. Kicsit felhagyott vele, és várta, hogy emberei előbújjanak. De amikor csak csöndben maradtak, és se hang, se mozgás nem hallatszott a tömlők felől, elcsodálkozott és tovább dobálta az ablakból a kavicsokat. Pontosan célzott, hogy a tömlőkre essenek. De az emberek még mindig csöndben voltak, és egyikük se moccant. Erre már gyanút fogott. De még harmadszor is dobált kavicsot, és megint hiába várta, hogy a rablók előjöjjenek. Most egészen kétségbeesett, és szívébe rémület lopózott; lement, meg akarta tudni, mi történt velük, és miért hallgatnak olyan mélyen. Mindjárt az első tömlőnél rossz bűz és égett olaj szaga csapta meg az orrát. Majd az eszét vesztette, és nőttön-nőtt a borzadálya, ijedelme. Rázta, rázta a tömlőket, beléjük nézett: most aztán látta, hogy vége az embereinek. Amikor pedig még azt is felfedezte, hogy az olajat a tömlőkből vették el, már tudta, hogyan pusztultak el, és ki hozta rájuk a halált. Vad fájdalom fogta el, keservesen siratta társai vesztét. De attól is félt, hogy őt is elcsíphetik, és ezért eltökélte, hogy nyomban menekül, még mielőtt elzárnák az útját. Kinyitotta a kertajtót, átmászott a falon, leugrott az utcára és elszaladt; tudta, menekvést csak úgy lelhet, ha minél gyorsabban elszelelhet. Szíve tele volt bánattal, búval, jajjal, borúval, sóhajjal. Mardzsána pedig közben folyton figyelte őt rejtekhelyéről, és amikor már bizonyos volt benne, hogy elhagyta a házat és elmenekült, lement, becsukta a kertajtót, amelyet a rabló nyitva hagyott, és visszament helyére.