Ali Baba és a negyven rabló

Olvasási idő: 51 Perc

Szamarait az udvaron hagyta, és felment bátyja feleségéhez, Mardzsána pedig zavartan követte, azon tanakodva, amit tőle hallott. De amint Kászim felesége megpillantotta, elébe kiáltott: „Mit hozol, Ali Baba, jót-e vagy rosszat? Gyorsan nyugtass meg, hűsítsd szívem forró fájdalmát!” Hanem mikor Ali Baba habozott, és nem felelt mindjárt, már rájött az igazságra: és sírásba, jajveszékelésbe tört ki. Ali Baba azonban így szólt: „Tartsd vissza sikolyaidat, ne emeld fel a hangodat, hogy az emberek ne tudjanak meg rólunk semmit, és ne vigy bennünket a romlásba!” Azután elbeszélte, mit tett és mit látott, és hogyan találta meg fivére holttestét a kincsesbarlangban, felnégyelve és az ajtó mögé akasztva. Így folytatta: „Arra gondolj és higgy abban erősen, hogy életünk és vagyonunk Alláh adománya. Jósors, balsors ránk van mérve, úgy illik, hogy megköszönjük neki, ha ad, és tűrjük, ha csapása sújt. A gyászolás egyetlen halottat se támaszt föl, és egyetlen bánatot se hárít el. Szenvedés után öröm és áldás követ­kezik. Jobb magunkat Alláh akaratának alávetni, mint siránkozni és ellenkezni. Íme, a jó s helyes terv, kieszeltem végül: te hozzám jössz feleségül, és én férjed leszek. Igen, elveszlek, és az én nőmnek nem lesz ellene kifogása, mert tettben és gondolatban eszes és szemérmes, jámbor és istenfélő. Akkor mind egy családot képezünk, és – hála Alláhnak – van mit a tejbe aprítanunk, nem kell küszködnünk, kínlódnunk, hogy megélhessünk. Ezért köszönjük meg az Ajándékozónak, aki ellátott bennünket, és dicsérjük azért, amiben az ő nagy kegyelme minket részesített!”