Ali Baba és a negyven rabló
A rablóvezér e szavak hallatára már tudta, hogy semmi haszna se volna, ha tovább itt időzne, és hogy ezúttal meghiúsult a bosszúálló szándéka, reményei csalókának bizonyultak. Ezért az emberével elment a főmecsetbe, és megparancsolta a cimboráinak, hogy térjenek vissza a hegyekbe, de előbb figyelmeztette őket, hogy oszoljanak széjjel az utcákon, mint ahogy idejövetelükkor tették. Amikor aztán a hegyek közé, szokott helyükre visszatértek, elmesélte nekik, hogyan jártak, és miért nem tudták az ellenségük házát felismerni. Beszédét így végezte: „Most az a dolgunk, hogy végrehajtsuk rajta a büntetést úgy, ahogy azt a megállapodásunk, amit egymással kötöttünk, megköveteli.” Mindnyájan helyeseltek. Mivel pedig az a rabló, aki a kémkedő úton járt, bátor ember volt és rettenthetetlen szívű, nem hátrált meg, mikor ezeket a szavakat hallotta, és nem szállt inába a bátorsága, hanem erős elhatározással, habozás nélkül előlépett, és így szólt: „Rendben van, halálbüntetést érdemlek, mert a tervem dugába dőlt, és nem győztem a dolgot ésszel; küldetésemet nem bírtam teljesíteni, és így elment a kedvem az élettől. Inkább meghalok, mint szégyenben élek.” A rablóvezér ebben a szempillantásban kirántotta kardját, lecsapott a rabló nyakára, és lenyisszantotta fejét a törzséről. Azután felkiáltott: „Emberek, most legyetek készek, mert harcok jönnek, bajok és vészek! Ki itt a bátor, ki itt a hős, kinek a feje elszánt, és lelke erős? Melyiktek az a nagy vitéz, ki vállalja a feladatot, bármily nehéz, ehhez a veszélyes kalandhoz ki elég merész? De valami kétbalkezes elém ne lépjen, szemem elé ne kerüljön valami anyámasszony katonája, csak olyan jöjjön ide és vállalkozzék rája, ki vasakarattal kezd hozzá, hogy sikerült fondorlattal a helyes utat megtalálja.”