Ali Baba és a negyven rabló

Olvasási idő: 51 Perc

Most a rabló még jobban megerősödött abban a hitében, hogy az a holttest csak a kincses­barlangban megölt emberé lehetett, és így szólt Musztafa seikhhez: „Ó, seikh, nem kívánom én a titkodat megtudni; ha magadnak akarod tartani, jól teszed. Mert azt mondják: titoktartás jámbor ember sajátsága. Tőled csak azt kívánom, vezess el engem ennek a halottnak a házához; hátha barátaim vagy rokonaim közül való, úgy kívánná hát az illem, hogy kifejezzem részvétemet hozzátartozóinak. Hosszú ideig távol éltem ettől a várostól, és nem tudom, hogy azalatt mi történt.” Aztán zsebébe nyúlt, és egy aranypénzt húzott elő, és Musztafa seikh kezébe nyomta. De az nem akarta elfogadni és így szólt a rablóhoz: „Olyat kérdezel tőlem, amire nem tudok felelni. Mert úgy vezettek el a halott házához, hogy előbb bekötötték a szememet, és ezért nem tudom, merre kell oda menni.” A rabló így válaszolt: „Az aranyat neked adom, akár teljesíted az óhajomat, akár nem. Fogadd csak el, Alláh áldása legyen rajta! Én vissza nem veszem. De talán mégis lehetséges, hogy ha nagyon gondolkozol, el tudsz vezetni azon az úton, amit bekötött szemmel megjártál.” Musztafa seikh ezt felelte: „Azt csak úgy lehetne, ha bekötnéd a szememet, mint ahogy azok tették. Mert arra még emlékszem, hogy merre vezettek kézen fogva, hol fordultak be, és hol álltak meg velem. Így talán eltalálok arra a helyre, és megmutathatom neked.” A rabló ezeknek a hallatára nagyon megörült, felderült a kedve, és még egy aranypénzt adott Musztafa seikhnek ezekkel a szavakkal: „Csináljuk hát úgy, ahogy mondod!”