Ali Baba és a negyven rabló
Azonnal felkészült szamaraival, fogta a fejszéjét, és útnak indult a hegyekbe, mint ahogy mindennap szokta. De amint a barlang bejáratához közeledett, és ott semmi öszvért nem talált, hanem vérnyomokat fedezett fel, felhagyott minden reménnyel a bátyja dolgában, és meg volt győződve haláláról. Odalépett az ajtóhoz, szívében aggodalommal, mert sejtette, hogy mi történt. Alig kiáltotta el magát, hogy: „Szezám, tárulj fel!”, már fel is nyílt az ajtó, és Ali Baba azonnal megpillantotta Kászim holttestét, felnégyelve az ajtó mögött függött. Erre a látványra végigborzongott a hátán a hideg, fogai összeverődtek, szája megvonaglott, és rémületében, iszonyatában majdhogy el nem ájult. Mélységesen fájlalta bátyja sorsát, keserves bánat szállt szívébe. Így szólt: „Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Ő teremtett minket, és hozzá térünk vissza. Senki ki nem kerülheti, amit a végzet számára előírt. Amit titokban elrendelt a sors, az beteljesedik.” De aztán belátta, hogy semmi célja és értelme, ha most sír-rí és bánkódik: a legokosabb és legsürgősebb az, ha összeszedi elméje minden erejét, és helyes tervet és biztos határozatot eszel ki. Legelőbb ezért arra gondolt, hogy az iszlám vallási kötelessége szerint az volna a dolga, hogy bátyját halotti lepelbe burkolja és eltemesse. Fogta hát a szétszabdalt test négy darabját, fölrakta a szamárra, és beborította a kincsből való kelmékkel. Még más nagybecsű, de nem súlyos kincset is felrakott, végre tűzifával tetézte a terhet. Jó darabig várt, míg csak le nem szállt az éjjel. Amikor sötét lett, leereszkedett a város felé, mélységesebb szomorúsággal a szívében, mint a gyermekét vesztett édesanya. Még sejtelme sem volt arról, hogy mit csináljon a holttesttel, általában, hogy mitévő legyen. Így hajtotta maga előtt szamarait, kínzó gondolatok tengerébe süllyedten, amíg csak el nem ért bátyja háza elé.