Ali Baba és a negyven rabló
Bezárta boltja ajtaját, magához vett fonalat, tűt és minden varrószerszámot, amire szüksége volt. Mardzsána pedig már készen tartotta a kendőt; most gyorsan elővette, és bekötötte a varga szemét, amint megegyezett vele, úgyhogy az semmiképp se ismerhesse fel a helyet, ahova most el akarta vezetni. Aztán kézen fogta, és vezette utcáról utcára, a varga pedig ment vele, mint a vak ember, aki nem tudja, hova és mi célból megy. Így mentek, mendegéltek, ketten, a lány hol balra fordult, hol jobbra tért ki, szándékosan kerülőutat választott, hogy az öreget megzavarja, és hogy az ne is sejtse, merrefelé jár. Így vezette mindig messzebb, messzebb, míg csak el nem értek a megboldogult Kászim házához. Mardzsána halkan bekopogott, abban a szempillantásban ajtót nyitottak nekik. Most bevezette Musztafa seikhet a házba, abba a helyiségbe, ahol urának holtteste feküdt. Ott leoldta szeméről a köteléket. De amikor Musztafa seikh a szemét kinyitotta, és ismeretlen helyen találta magát, hozzá még meggyilkolt ember hulláját pillantotta meg maga előtt, nagy ijedtség fogta el, és egész testében reszketni kezdett. De Mardzsána így szólt hozzá: „Ne félj, kis öreg, nem esik semmi bajod. Csak azt kívánjuk tőled, hogy ennek a megölt embernek a részeit erősen összevarrd és tagjait összeilleszd úgy, hogy megint egy darabból legyen a teste.” Ezekkel a szavakkal odanyújtotta neki a harmadik aranypénzt. Musztafa seikh elfogadta, oldalzsebébe tette, és így szólt magában: „No, most hadd szedem össze az eszemet, hogyan cselekednék leghelyesebben. Itt vagyok olyan helyen, amit nem ismerek, és emberek között, akikről nem tudom, mi a szándékuk. Ha ellenkezem velük, biztos, hogy rosszul járnék, így hát nincs más hátra, mint hogy meghajoljak az akaratuk előtt. Ennek a felkaszabolt embernek a vére semmi esetre se az én lelkemen szárad, gyilkosainak megbüntetése pedig a felséges és magasztos Alláhnak dolga. És végre is, mi bűn az, egy holttestet összevarrni; ezért nem érhet vád, és nem érdemlek büntetést!”