Ali Baba és a negyven rabló
Amint Kászim elmondta reggeli imáját, azon nyomban öccséhez indult, és váratlanul toppant be házába. Ali Baba üdvözölte, és a legnyájasabban fogadta, őszintén megörült neki, és kérte, foglalja el a díszhelyet. Alighogy Kászim leült oda, így szólt az öccséhez: „Kedves öcsém, miért teszel úgy, mintha földhözragadt szegény lennél, amikor pedig olyan vagyon ura vagy, amit még a láng se emészthet meg? Mi az oka, hogy olyan zsugori módon, olyan nyomorultul élsz, mikor pedig dúsgazdag vagy, és költhetnél, amennyi jólesik? Mit ér a pénz, ha nem használja az ember? Nem tudod, hogy a fösvénység rossz és csúf dolog, és a közönséges, tisztátalan tulajdonságokhoz tartozik?” Öccse erre így felelt: „Ó, bárcsak úgy állna a dolog, ahogy mondod! De nem úgy van: szegény ember vagyok én, minden vagyonom a pár szamaram meg a fejszém. Egészen megdöbbent, amiket beszélsz: nem tudom semmi okát, de még egy szót se értek belőle!” Kászim azonban folytatta: „Nem használ itt semmi csalafinta csűrés-csavarás, engem be nem csapsz! Mert az igazság kiderült, és amit rejtegettél, napfényre került. – Megmutatta a viaszba ragadt aranypénzt, és így folytatta: – Ezt találtuk a vékában, amit neked kölcsönadtunk. Ha aranyad nem volna garmadával, nem lett volna rá szükségetek, és nem mérnétek vékával az aranyat!”