Ali Baba és a negyven rabló
Amint Ali Baba biztonságban kezdte érezni magát, ijedtségéből magához tért és megnyugodott, lemászott a fáról, és a kis ajtóhoz tartott. Ott megállt és amint nézegette, így szólt magában: „Vajon ez az ajtó, ha én is úgy elkiáltanám magamat, mint a rablóvezér: »Szezám, tárulj fel!« – kinyílna-e vagy sem?” Odalépett, kimondta a szavakat, és lám, az ajtó felpattant.
Mert így állt ez a dolog: ezt a helyet máridok építették, ők varázsolták el, és kötötték meg erős talizmánnal. Ez a varázsige, hogy: „Szezám, tárulj fel!”, volt a titkos jelszó, amely megoldta a talizmánt, és feltárta az ajtót.
Amint Ali Baba meglátta, hogy az ajtó felnyílik, belépett rajta; de alig tette be a lábát, be is zárult mögötte. Ekkor úgy megijedt, hogy kimondta azokat a szavakat, melyek senkit cserben nem hagynak: „Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében!” És mikor megint a „Szezám, tárulj fel!” mondásra gondolt, az előbbi ijedelme és rémülete elszállott, mert így gondolkozott: „Mit törődöm vele, ha be is csukódik az ajtó, hiszen tudom a titkát, amivel megint kinyílik!” Azután kissé beljebb hatolt. Mivel abban a hiszemben volt, hogy sötét barlangba ér, nagy volt a csodálkozása, amikor márványból épült, világos csarnokot pillantott meg, magas oszlopokkal és pompás díszítményekkel. Benne pedig ott hevert felhalmozva mindenfajta étel-ital, amit szem-száj csak megkívánhat. Innen egy másik csarnokba jutott, az még nagyobb és tágasabb volt, mint az első. Itt aztán annyi kincset látott, amelynek fénye gyönyörködteti a szemet, és oly pompásak, hogy leírni se lehet. Halomban a színaranyrúd, remek ezüstholmi – ki győzné mindet elsorolni? -, dirhemek, dinárok, mindenféle pénzek; át se lehet tekinteni az egészet, mint a homok vagy kavics, olyan tömegben, hogy mérni, számolni lehetetlen. Egy darabig nézgelődött ebben a csodálatos csarnokban, aztán megint másik kapu tárult fel előtte, bement és egy harmadik csarnokba került, amely még gyönyörűbb és ragyogóbb volt az előbbinél, benne temérdek pompás díszöltöny, szebb nem készül itt, sem messzi földön, aztán rengeteg gyönyörű kelme, ruháknak csodás brokátja, selyme. Nem volt a világon olyan kelme, amit az ember meg nem találhatott volna ebben a csarnokban: ennek itt Szíria a hazája, annak meg Afrika legmesszibb tája; volt olyan, amit Kínából vagy az Indus mellől hoztak, meg olyan, amit Núbiában vagy Hátsó-Indiában szőttek-fontak. Azután továbbment, és belépett a drágakövek csarnokába. Ez volt a legnagyobb és a legcsodálatosabb mindenik közül. Gyönggyel és drágakővel volt tele, olyan tömegben, hogy a szem csak úgy káprázott bele, jáspis meg smaragd, türkiz meg topáz, gyöngyöknek egész hegysége, achát, korall, nincsen hossza-vége. Végül a fűszerek, tömjének és illatszerek csarnokába ért, ahol az illatoknak árja a levegőt általjárja. Áloé- és mósuszfelleg csapja meg, mint édes lehelet; ámbra, pézsma jó illatja egész valóját áthatja, naddnak, rózsavíznek bája részegítőn hullik rája; sáfrány meg a tömjénféle finoman árad feléje. Mint megannyi közönséges tűzifahasáb, hevert a szantálfa összevissza dobva, az illatos gyökereket meg, mintha rőzse volna, lökték egy sarokba.