Ali Baba és a negyven rabló
Nehéz volt a szíve egész éjjel, és a lelke a bús gondolatok tengerén kalandozott szerteszéjjel, mert folyvást azon töprengett, mi módon érhetné el a célját, és elhessegette szeméről az édes álmot. Reggelre kelve még a finom étel se kellett neki, és csak egy dologra tette föl a lelkét: hogy olyan furfangot eszeljen ki, amitől remélhette, hogy céljához vezeti, és vágyát teljesíti.
Mikor egészen kivilágosodott, kereskedőruhájába öltözött, lement a városba, szobát bérelt az egyik nagy fogadóban meg egy üzlethelyiséget a kalmárok bazárjában. A kincsesbarlangból szép, értékes portékákat hordott oda, egy-egy darabot Indiából, azután posztót Szíriából, remek, ritka szép brokátot, díszöltönyt, milyet szem sose látott, arannyal átszőtt drága kelmét, ruháknak finom vásznát, selymét, ékszert és drágaköveket, mindent, mit összeszedhetett: más emberek tulajdonát és elharácsolt vagyonát, mindenfélét, mit messze-távol zsákmányolt idegen országból, és a barlangban halmozott fel. Azután beült a boltjába, vett és eladott mindenféle árut, üzleteket kötött; de az árakat olcsóra szabta, amennyiért kérték, annyiért adta; kereste mindenkinek kedvét, úgy szólt velük, ahogy szerették. Így népszerűvé lett egy csapásra, és emlegették egyre-másra, híre az országban elterjedt messze, és mindenki ismerte, felkereste; boltjába a nagyok csak úgy tódultak, a kicsik csoportostul nyomultak, ő pedig mindnek udvariasan ment elébe, nyájas mosolytól ragyogott a képe, barátságos, előzékeny és finom modorban beszélt. Mindenkihez volt jó szava és nyájas, kedves válasza, úgyhogy mindenki megszerette. Pedig mindezt csak úgy tettette, nem egyezett a természetével, mert lelkében nyers volt és goromba, durva, vad, kemény és otromba, nem is volt gondja soha másra, mint rablásra és vérontásra. De szükség törvényt bont, ez kényszerítette, hogy így viselkedjék.