Harún ar-Rasíd és a perzsa Ali meg a tarisznyája

Olvasási idő: 4 Perc Harún ar-Rasíd kalifa egy éjjel álmatlan volt, és elhívatta vezírjét, Dzsafárt. Mikor ez megje­lent előtte, így szólt hozzá: „Dzsafár, ma éjjel szörnyen nyugtalan vagyok, szívem elszorul, szeretném, ha valamivel felvidítanád a lelkemet, jókedvre hangolnád a szívemet.” Dzsafár így felelt: „Igazhivők fejedelme, van egy barátom, a perzsa Ali, az tud meséket, histó­riá­kat; felüdíti a lelket, minden bánatot elkerget.” – „Hívd ide” – szólt a kalifa. Dzsafár azt felelte: „Hallom és engedelmeskedem” – és eltávozott megkeresni a perzsát; a barátjáért kül­dött, és mikor Ali eljött, azt mondta neki: „Engedelmeskedj a kalifa hívásának.” – „Hallom és enge­delmeskedem” – felelte az, és elment Dzsafárral a kalifához. Amikor megjelent színe előtt, és a kalifa megengedte, hogy leüljön, leült. A kalifa most így szólt hozzá: „Ali, szoron­gást érzek a szívemben ma éjjel. Hallottam, hogy tudsz mindenféle mesét és históriát; sze­ret­nék hát tőled valamit hallani, ami gondjaimat elűzi és lelkemet felderíti.” – „Igazhivők fejedelme – szólt a perzsa -, meséljek olyan dolgot, amit szememmel láttam, vagy olyat, amit fülemmel hallottam?” – „Mesélj valamit, amit magad tapasztaltál” – felelte a kalifa, mire Ali így szólt:

„Hallom és engedelmeskedem. Halld meg hát, ó, igazhivők fejedelme, hogy valamikor, a múlt években, elutaztam Bagdádból, az én városomból. Volt velem egy legényem, szép tarisz­nyámat vitte. Beértünk egy városba, és javában vettem-adtam a portékákat, amikor egyszerre csak nekem támad egy erőszakos, izgága, kurd ember, elveszi a tarisznyámat, és azt mondja, hogy ez a tarisznya és minden, ami benne van, az övé. Elkezdtem kiabálni: »Hej, igazhitű emberek! Gaz támadás, segítsetek!« Az emberek mind azt mondták: »Eredj el vele tüstént a kádihoz, majd rendet teremt az ítélet, amit a kádi hoz.«

Elmentünk hát a bíró elé; kijelentettem, hogy bele fogok nyugodni az ítéletébe, és amikor ott voltunk, és színe előtt álltunk, a kádi megkérdezte: »Milyen ügyben jöttetek, mi a vita köztetek?« Azt feleltem: »Mi egymással perben állunk, bölcs eszedre apellálunk.« – »Melyiktek a panaszos?« – kérdezte a bíró. Ekkor előlépett a kurd, és így szólt: »Alláh adjon erőt urunknak, a kádinak! Ez a tarisznya az én tarisznyám, ami benne van, az mind az enyém. Elvesztettem és ennél az embernél találtam meg.« – »És mikor veszítetted el?« – kérdezte a kádi. »Tegnap – felelte az -, és egész éjjel nem tudtam aludni, úgy bántott a dolog.« – »Ha felismered, hogy a tied – folytatta a kádi -, írd le nekem, mi van benne.« A kurd így felelt: »Ebben a tarisznyában van két ezüst tok ajakírnak, kohl a szemre, kenőzsírnak; kéztörlőbe csomagolva pohár, gyertya, sátorponyva; két pohár, tányér, kanál, párna, vödör, bőrlap, tál; kormos katlan, kancsó kettő, tűzőtűből tizenkettő; merőkanál minden léhez, iszák annak, aki éhez; macskák, szukák, ködmön, csajka, nyereg, bunda háromfajta; tarka tehén kis borjával, öreg kecske gidájával, anyabirka báránykával, tevecsődör, tevekanca, mindegyikből két-két fajta; bivalybika, tehenével, hímoroszlán két nősténnyel, egypár matrac, két kerevet, három szoba, egy emelet, nagy terem, kétajtós konyha – mind benne van tarsolyomba! Hozzá még egy csomó kurd ember, aki mind tanúsíthatja, hogy a tarisznya az enyém!« Most a kádi hozzám fordult: »És te, ez meg ez: mit szólsz?« Én előléptem, igazhivők fejedelme, a kurdnak szavaitól egészen elképedtem, és így feleltem: »Alláh magasztosítsa fel urunkat, a kádit! Az én tarisznyámban nincs egyéb, mint egy romos kis lak meg egy nagy lak, amin nincsen ajtó, ablak; kiskutyának kalyibája, kisgyerekek iskolája, kockát játszó emberek, sátorfák és kötelek, szép városok: Baszra, Bagdád, kastély, melynek ura Saddád; kovácskohók, halászhálók, bot meg cölöp; fiúk, lányok, címeres mákvirágok ezrével is tanúsítják, hogy az enyém ez az iszák!«