Tündér Ilona

Olvasási idő: 16 Perc Tiéd vagyok édes, még ma legyen nászunk, Hiszem hogy egymásban mindent feltalálunk: Szerelmet, jóságot, leghűbb barátságot S mindent a mi széppé teszi a világot. Igy beszélgetének, s egymásra borultak, Szerelmök virági mind-mind kiújultak; Eltűnt arczaikról a sok könyük nyoma: A ki hiven szeret, nem bánja meg soha. VII. Mig a szobalányok vacsorát készitnek, A várudvarára virágokat hintnek, Poharakat mosnak és asztalt teritnek, Czimbalmost, hegedűst, és lantost keritnek. A szerelmesek a kertben le s fel járnak, Nézdelvén szépségét minden szál virágnak, Szivök elmerülve volt a szerelemben, S a szép természet is osztozott kedvökben. A fellángolt ifju mond sok édes szókat, Halmoz kedvesére sok szerelmi bókat, Nem bámulja a sok virágok pompáját, Mert lát szebb virágot Ilona arczáját. A násznak várt percze elközelget végre, Örömmel nyilt ajkuk hűség-esküvésre, Boldogságuk nagy volt, mert a hit szavának Általa is ők egymáséi valának. Tömérdek sok vendég jött a fényes várba, Ott maradtak mind a czifra vacsorára. A tündér királyné fénnyel volt öltözve, Arany haja elfolyt nyakán szép fürtökbe. A királyfi hogy ha nem szerette volna: Mégis most előtte térde meghajolna: Oly szép volt Ilonka tündér pompájában, Annyi kellem rejlett égő arczájában. S mégis elborult lőn Argyrusnak arcza, Ugy látszék szivével esze szálla harczra. Ismeri ő külső szépségét nejének, Ámde nem ismeri belsejét szivének. Egy bölcs történetét forgatá eszében, Ki fogolyként élvén ellenség kezében, A haláltól csakis ugy menekülhetett, Ha egy nagy kérdésre ad jó feleletet: A feltétel az volt, hogy a törvényszékre, Hozza magával, ki legkedvesebb előtte, Hozza a leghűbbet, a legigazabbat, És ha felbosszantják a leggonoszabbat. A fogoly kezére vette fiacskáját, Maga után inté kedves hű kutyáját, Nejét sem hagyá el, karjain vezette, Igy jelenék meg a birák közepette. Fiam legkedvesebb, szóla a bíráknak, És leginkább birom hűségét kutyámnak. A férj végszavait a nő zokon vette, S panaszok köztt könyét hullatni kezdette. Ezt látván a férfi nejét arczul csapta, Lábaival ebét durván félrerugta; A nő felsikolta: gyilkos jaj megöltél, Boszuállást kérek, ím foly rólam a vér. Mig a nő ekképpen kérte a bírákot, Az eb hizelegve gazdájához mászott, Mig a nő férjére vér-boszut kiálta, Az eb bősz urának lábait nyaldosta. Birák, monda, ugyan hamar megmútattam, Hogy leghivebb az eb, s mily gonosz az asszony. Szóla a bölcs fogoly, s a birák egy szájjal, Megelégedtek a férfi válaszával. … Ilyen nőm ne legyen gondola magában A királyfi mély elandalodásában, S e szempillantásban égő arczczal néze, Az asztalfön ülő bájos hitesére. A vendégek vidám kedvvel ittak, ettek, Tángyérok zörgének, poharak csengettek; Egyszer csak Argyrus mint egy önfelejtett, Ilona arczára egy kézcsapást ejtett. A násznagy zavarral néz a szép arára, Kinek lángtól égett angyali orczája. Ámde nem panaszlott, köny-csepp jött szeméből, Azt is elrejtette szép vőlegényétől. Argyrus a dolgot félbe itt nem hagyta, Ilonát másodszor ismét arczul csapta: Mélyen fájt azon tett a kedves arának, De szelid ajkai most is hallgatának. Mintha tréfa volna az, mit Argyrus tett, A megsértett ara szinlele jó kedvet, S mondá: ő elnézi Argyrus szeszélyét, Ne zavarja fel a vendégek kedélyét.