Tündér Ilona

Olvasási idő: 16 Perc Mégis el kell válnunk, oh ne szólj hiában, Nem lakhatom veled atyád udvarában: Órvokat küldött ő kertjébe postának, Akik megraboltak, s rám szégyent hozának. Argyrus a lánykát hévvel átkarolta, Arczát, nyakát, vállát, s hókezét csókolta. Oh ne hagyj el, angyal, éld világod véllem, Boszut állok értted, isten ugy segéljen. Igy szólott Argyrus, lobogott orczája: De hajthatlan volt Tündér Ilonája. Ne kisértsed, ifju, állhatatosságom, Bár nőnek születtem, de szavam megállom. Menj, szólt a királyfi, ámde én követlek, Az egész világon bár hol fölkereslek. Csak még egy kegyeddel boldogitsd barátod, Mondd meg, e világon hol vagyon lakásod. Lakásom, jó ifju, messze van tetőled: Zárt helyen, bérczek köztt keresd szeretődet, A Fekete-város az én fő lakásom, És a Változó-vár nyári mulatásom, Bájoló szép völgyek és erdők tanyáim, Arannyal ezüsttel gazdagok bányáim: Hatalmam kiterjed messze, sok hazára, Adózóm volt nekem országod királya. E fának kincseit nekem adóztátok, Béke-jobbot nyujtva jöttem ti hozzátok. És ti gyalázatot hozátok fejemre, Könyeket szememre, bánatot szivemre. Isten hozzád, engem ne keress hiába, Sok tündér keresett, de fel nem talála. Szólt Ilona, s bárha köny volt még szemében, Szárnyra kelt, és eltűnt szép hattyu képében. A királyfi küzdve kétségbeeséssel: Leborult ágyára, nem birt bús szívével. Kit ő ugy szeretett, ki őt ugy elhagyta, A szerelemteljes Ilonát siratta. A király s királyné a kertbe jövének, Hogy kedves fiokra majd reá lesnének. De mind kettőjöknek nagy lőn bámulása, Hogy szemök az ifjat könytől ázni látja. Argyrus atyjának mindent elbeszéle: Elmondá minö nagy Ilona szépsége, Mily szép aranyfürtje van a tündérlánynak, S mily édes zengése az ő szép hangjának. Végre dühösen szólt az öreg asszonyról, Aki őt megfosztá Tündér Ilonától. Aki megrabolta bájoló aráját, S összedulta azzal földi boldogságát. A király fiának részt vett bánatában, Osztozott dühében és boszuságában: S a nőt elitélni neki át is adta, Ki a nyomorultat izekre vágatta. Ezzel elbujdosott Argyrus honából, Érzékeny búcsut vett atyjától anyjától. Szerfelett nagy volt a jó szülék keserve, Ámde Argyrusnak mégis menni kelle. A király is a fát mindjárt kivágatta, Annak minden ágát rakásra hányatta; Derekát máglyába rakva meggyujtatta, S világánál eltünt jó fiát siratta. IV. Bujdosik Argyrus hegyeken völgyeken, Erdős és kősziklás kietlen helyeken: Szárazon vizen át megy pályafutása, Sem éjjel sem nappal nincsen nyugovása. Mindentől, a kit csak feltalál útjában, Kedveséről kérdez hirt, de csak hiában; Szivét mind szüntelen gyötri a búbánat, Mert nyomát sem sejti Tündér Ilonának. Beérkezett végre Tündérországába, Holott bujdokálván kies völgy hosszába: Egy hegy oldalán nagy pásztortüzet láta, Arra venni útját helyesnek találta. A mint közeledék ugy nőtt bámulása: Tűz előtt heverve egy óriást láta. Felállva hinnéd őt százados tölgyfának, Lefeküve ember hosszú árnyékának, A nagy ember mozdult, s feldűlt könyökére, Argyrus felnéze annak nagy szemére. A nagy ember kérdi kicsodák volnának? S zeng a föld hangjától az ő nagy szavának. Argyrus felelt és így szóla merészen: Bujdosók vagyunk mi ezen a földrészen. A Feketevárost kellend feltalálnunk, Kérünk útasits, ha nem jó úton járunk. Hm! szólt a nagy ember, ifju jó barátok, Bizon fejszéteket nagy fába vágátok; Ha felállok én a Retyezát-tetőre, Ellátok a földnek legnagyobb részére.