Tündér Ilona

Olvasási idő: 16 Perc I. Ős regék beszélnek egy tündér országról, E tündérországban egy hires királyról: Akleton királynak hitta őt hű népe, Sok vagyonnak fénynek úszott özönébe. E hires királynak volt három gyermeke, Ezeknek Argyrus volt a legszebbike; Mind három született a szép Medenától, Akleton királynak élete párjától. Éppen háta megett tündöklő lakának, A királyné tartott egy kertet magának: A legszebb izléssel volt e kert rendezve, Fényes kőfalakkal volt körül övedzve. Volt a kertben csermely, diszes szökőkutak, Nyiló virágokkal párkányozott útak: Oly szép vala minden e kert környékében, Hogy a szem kifáradt annak nézésében. A kert közepében álla egy ősi fa, Ezüst virág terme s arany alma rajta; Levelei oly szép smaragdok valának, Hogy nincs annyit érő kincse a világnak. Mindennap kinyiltak ezüst virágai, Éjfélig megértek arany narancsai: Reggelenként, ha a király leszedhette, Akkor a világot csak félvállról vette. E volt a királynál ősök hagyománya, Általa gazdag volt népe és országa; Ámde egyszer mi és minem történt vele, Ór-kezek esének e fának kincsére. A király a dolgot a mint észrevette, Fel lőn háborodva szivében felette: Éjji őrökkel a fát kőrülfogatta, S a szoros vigyázást fontosan meghagyta. A kelő reggelre már alig várhata, Ugy kívánta tudni mit szűl az éjszaka: Hitte, hogy az őrség hiven áll a résen, És amennyi kincs kell, fáján annyi lészen. Ámde megcsalá őt biztató reménye, Mert midőn kertjébe jó reggel kiméne: Szedve volt gyümölcse kincstermő fájának, Őrjei alatta mélyen szunnyadának. Felriasztá őket bosszusan álmukból, Kérdé mért alusznak oly mélyen s mi okból? A megrémült őrök hogy felriadának, A hires királyhoz ekképpen szólának: Felséges királyunk nézz e drága fára, A földkerekségén nincsen ennek párja; Nem látánk éltünkben annyi fényes kincset, Mennyi itt e fának ágain tündöklett. Látánk rajta fénnyel ragyogó almákat, Aranyos virággal aranyzott rózsákat, Smaragd, zafir, rubint fényié körüllöttek, Levelein gyémánt madárkák csevegtek. Mig gyönyörködénk mi a fa termésében, S nagy vala az öröm mindnyájunk szivében; Jött egy lanyha szellő, melytől földre rogytunk, S egy szempillantásra mélyen elaludtunk. A király bánkódva tére kastélyába, Nem tudá a csinynek hogy álljon útjába; Hasztalan fürkészett s puhatolt mindenkit, Kire gyanakodjék nem talála senkit. Csak hamar Filarent hivatá magához, Folyamodott a nagy bűvész jóslatához. Kérte őt, hogy járjon titkosan végére, Ki tehette kezét ősei kincsére. Elpuhult oh király, néped és nemzeted, Kincseid ezekkel meg nem őrizteted; Hatalmas tündérek keze nyult e fához, Sok küzdéssel jutsz te annak birtokához. De lehet reményed egyik kis fiadban, Csak majd szived meg ne törjék bánatodban; Mert sok bujdosásnak lesz fiad kitéve, Mig szert teszen ismét e fának kincsére. Filáren ekép szólt, s a királyt elhagyta, Eltávozott gazdag ajándékkal rakva, A király parancsol nagyobbik fiának, Hogy őrizze kincsét e tündéres fának. A királyfi elment holdvilágos éjjen, Járt kelt jó reménynyel a fa közelében, Nézte a sok drága újuló virágot, A smaragd lombokat, aranyló almákat. Nem jött bezzeg álom éjfélig szemére, Oly nagy volt szivének öröme és kéje. De éjfélen lanyha szellő lenge rája, S az álomtól összeragadt szempillája.