Tündér Ilona
A királyfi érzé lábait gyengülni,
Mig nem kénytelen volt a gyepre ledölni;
A midőn Ilona érkezett a kertbe,
Argyrust már akkor az álom leverte.
El volt a tündér-lány mélyen keseredve
Sejté hogy valaki kedvesét rászedte;
Mert az összekulcsolt bájos szempillákon,
Nem természetes volt az a hosszu álom.
Elhagyád érettem kedvesem hazádot,
Még sem lelheted fel sírig hű arádot,
De hagyál keservet s bánatot szivemben,
Mert nem foglak látni többé életemben.
Akaratom a sors szeszélyének rabja,
Mennem kell e tájról, mert az úgy akarja;
Nem lehet bevárnom, hogy ébredj álmodból,
S életet szivhassak szép pillantásodból.
Oh bár csak még egyszer láthatnám szemedet,
Hallhatnám fülemmel nyájas beszédedet,
Tán majd elregélnéd, mit tűrél miattam,
Mit szenvedtél értem bujdosásaidban.