Tündér Ilona

Olvasási idő: 16 Perc Jött a reggel újra, de sikertelen volt, A királyfi mélyen alvék, mint ki megholt; A kincstermő fának nem volt egy virága, Nem bár egy gyümölcse, nem bár egy almája. A közép királyfi álla őrt más éjjel, Őt is előlé az álom szellőjével; A királyt a bánat s boszuság kinozta, Szertelen haragját vissza nem tarthatta. Filarent a bűvészt rögtön elitélte, Mert jövendőlését álnokságnak vélte. A szegény öreg jóst mindjárt hévenyében Megkötözve küldé a bakók kezébe. II. A királyné bőszült férjét vigasztalta, Bár erős dühétől ő maga is tarta; Vágasd ki azon fát férjem jó királyom, Ugy is nem egyéb az, átok a házunkon. Ámde a királynak legkisebbik fia, Argyrus, kiről szól e szép história, Atyjához belépve, igyen szól hozzája, Szavai közt szépen mosolyogván szája: Atyám, egyet szólok, kettő lesz belőle, Én is el kimegyek őrködni a kertbe. A jóst jóslatáért, hallom megöletted: Biz azt édes atyám nem igen jól tetted. Nem csak két fiadról szólt az ősz Filaren, A harmadik fiad volnék még talán én; S bár a bátyáimtól futott a szerencse, Lehetek talán én istenek kegyencze. Az éjjel is édes álmot álmodoztam, Ősi kincseinkért messze elbujdostam; Inséggel tusáztam, szép leányt szerettem, S őseimnek fényét mind visszaszerzettem. A király megrendült hangon szólt fiának: Ne tedd ki magadat e nehéz próbának. Oly álmat beszélesz, mely miatt mig élek, Az ősz Filárennek jóslatától félek. Ha te bujdosója leszesz e világnak, Mi lesz sorsa itthon atyádnak, anyádnak? Az aggódás s bánat sírba visz bennünket. Inkább hadd veszitsük el minden kincsünket. Ámde Argyrus szólt: bármi lesz belőlem, Végrehajtom, a mit jósoltak felőlem. Ha szenvedek s küzdök, jó lesz annak vége, Férfias küzdésnek dicsőség a bére. Ment a szép királyfi atyjának kertébe, Bárson gyepre dölt le a fa közelébe; Szablyáját, tegezét elvivé magával, Hogy megvivjon a szép kincsek tolvajával. Drága lombok nyiltak már a fa-ágakon, Gyémántos virágok s rózsák a lombokon; Kezdenek az arany narancsok is érni, A királyfi alig bira rájok nézni. Keble lánggal ége és hevült a vágytól, Hogy számot kérhessen a kert tolvajától. Nem zára szemét be bár egy pillanatra, Hogy ami az alatt történik ne lássa. És im gyenge zúgás lesz e pillanatban, Szárnyok csattogása hallszik a magosban. Feltekint Argyrus, s nagy bámulására: Tizenkét szép hattyu száll a tündér fára. A tizenharmadik leszállott hozzája, Könnyedén leszárnyalt ágya vánkosára. A királyfi ívét gyorsan megfesziti, S a bűvös madárkát czélirányba veszi. Ámde a szép hattyu szárnyait megrázza, Csókhoz volt hasonló szárnya csattogása. Szeme a napsugár fényével volt rakva, S ajka nyilik ilyen emberi szavakra: Kedves ifju ne vonj fegyvert életemre, Nem hozok én bút és bánatot szivedre: Távol messzi földről a te országodba, Jöttem szép királyfi látogatásodra. Igy szólván, a hattyú újra megrázkodott, S azonnal szép tündér-leánynyá változott. Oly szép volt termete, oly szép az orczája, Argyrusnak elállt rajta szeme szája. Ki vagy bájteremtmény szépségek szépsége, Angyalok virága, rózsák ékessége; Aranyfürtü tündér honnan jöttél hozzám; Élek, vagy az álom szellője fuvalt rám? Én vagyok a tündér lányoknak királya, Kincsekkel van rakva népem szép országa; De szivem nem boldog, őlnek rég a vágyak, Téged szép királyfi látni ohajtálak.