Tündér Ilona
Mely felette nagy volt az ő bámulása,
A midőn pihenve ott kedvesét látta.
Ráborult ágyára ölelte csókolta,
Eszméletre mégis Argyrust nem hozta.
Fut a szempillantás, serkenj fel szerelmem,
Csak egy óra miénk, akkor el kell mennem.
Hasztalan volt annyi terhes bujdosásod,
Kedvesed ha most nem ugy soha se látod.
Szólt a szép tündérlány, s könyei hullának,
De hatása nem volt serkentő szavának.
A királyfi alvék mint a sir halottja,
Nem gyanitva, hogy őt kedvese siratja.
Az óra perczei gyorsan lefutának,
Távoznia kellett Tündér Ilonának;
Még egyszer leborult a kedves ifjura,
S akkor szolgájához im ekképpen szóla:
Mondd uradnak, hogy ha felébred álmából.
Vigyázzon, még kétszer lejövök a várból;
De ha őt akkor is álom köztt találom,
Kereshet mig fellel engem e világon.