Tündér Ilona

Olvasási idő: 16 Perc Megy a lárma felé kandi pillantással, Három óriást lát birkozni egymással. Kérdezé okát e szörnyü versengésnek, És a felelettel ők sem sokat késnek. Három fiai ők egy elhunyt atyának, Most éppen az ősi kincsen osztozának. Argyrust hivák fel, mondjon ítéletet, Melyik kincs közülök kit s miként illethet. Saru, palást, ostor, s kincsek valának, Oly csodás erővel biró hagyományak, Hogy a ki azokat felölté magára, Elrepülhet merre a lelke kivánja. Ezek egymás nélkül semmit sem érének; S még egy nagy baja volt a három testvérnek, E bűvész kincs titkát a középső tudta, S a repűlőt földre csak ő szállithatta. Felkérék Argyrust vegye fontolóra, Ezt az egész ügyet, és forditsa jóra: Hozzon, mint királyok magzatához illik, Olyan ítéletet, és ők elismerík. Jól van, szólt Argyrus, csak figyeljetek rám, Három hegy van kelet, dél és észak táján, A ki hamarább megfutja e hegyeket, Annak itélendem ez ősi kincseket. Az órjások rögtön futásnak eredtek, A királyfi összeszedé a kincseket: A sarut s palástot felölte magára, Kezébe vevé az ostort, s felkiálta: Hip, hop, bűvös kincsek, ősi hagyományok, Repitsetek engem hová régen vágyok. Repitsetek el a föld azon tájára, Hol rátalálhatok Tündér Ilonára. Repült a királyfi magasan a légbe, Ámde a középső óriás beérte: Leszállitá őt a messzi magasságból, S mindent vissza vett az ősi hagyományból. A királyfi búsan szét nézett a tájra, A hová reptiből kénytelen leszála: Egy vad rengetegben ált ő csak magára, Hol egy utat látott, mely nem rég volt járva. Elindult az úton s megy nagy sűrűségbe: Végre egy kőszikla s vár tűnik szemébe. Kandian tekintget e tündöklő várra, Melynél bajosabbat szeme még nem láta. A meredek szirton a vár büszkén álla, A vár alatt egy kert nyult el messzi tájra, A kertben patacskák s tótükrök ragyogtak, A vizek partjain rózsák mosolyogtak. Mig igy szerteszéjjel álmélkodva nézte, Egy tündér leányka közelit feléje. A lány a királyfit ismerősen nézi, S elszalad sebesen amint megismeri. Hű cseléde volt az Tündér Ilonának, Elfutott hogy jó hirt vinne asszonyának; De midőn Argyrus jöttét elmondotta, Felgerjedt asszonya a lányt arczul csapta. Mért hazudsz te nekem hihetetleneket, Csalfa reményekkel mért gyötröd szivemet? Mért beszélesz nekem szép Argyrusomról? Kit rég elvesztettem örökre, tudom jól. Újra két nő cseléd fut be lelkindezve, Argyrusnak hirét hozzák örvendezve. Ilona egyiknek sem hajtott szavára, S mint első cseléde, mind kettő ugy jára. Végre a sok hirre mégis nyugtalan lett, Keble belsejében volt egy előérzet: Mesének képzelte mind a mit mondának, Mégis elejébe indult mátkájának. Argyrus épp akkor lépett be a várba: Tánczolni kezdett a sziv szép Ilonába, Nem tudott szólani csak sirt és nevetett; Argyrus ölében, csókjai közepett. Látom, szólt Ilonka, a király fiához, Hogy te végrehajtod, mit szived határoz, Látom hogy derék vagy, hű és rendületlen, Hiszem már hogy üdvöm fellelem szivedben. Jőj kies váromba, légy otthon házomnál, Öltözz ujra, és ha fáradt vagy nyugodjál. Enyhitsed éhséged drága gyümölcsökkel, Csillapitsd le szomjad töltött serlegekkel. Nem, szép szerelmesem, nem kedves Ilonám, Addig át nem lépek fényvárad kapuján, Mig nem esküszöl meg angyal szép szemedre, Hogy enyim leszesz már ezután örökre.