Tündér Ilona

Olvasási idő: 16 Perc A lélek a vágyat vágyakkal cseréli, A mit a sors meghoz, azzal be nem éri; Van koronám, kincsem, fényem, gazdagságom: De nélküled még sincs semmi boldogságom. Messzi földről jöttem, jó hogy végre látlak, Én hordám el ősi kincseit atyádnak; Gondolám, hogy majd te őrt állasz felette, S feltalállak itt e fának körüllette. Nem csalódtál angyal, Argyrus ekép szól, Oh én jól ismerlek kedves álmaimból, Lelkemet régóta epesztik a vágyak. Mégsem hittem azt, hogy egykor feltalállak. Jőj te angyalszépség égő kebelemre, Szivem nyugtatan lett, menyet érzek benne. És e menyországot ezer lélek lakja, Mindeniknek te vagy édes gondolatja. Szólt Argyrus, s a szép lánykát átkarolta, A lány arany haja keblét végig folyta; Isteni szép arcza szende pirtól ége, Szerelmes lett volna a vílág beléje. A nyájas királyfi boldog volt, a milyen, Nem lehete senki e föld kerekségen. Mert nem szort az Isten annyi bájt leányra, Mennyit rá halmozott Tündér Ilonára. Csók és szerelem közt vigan folyt az éjjel, Nem cseréltek volna semmi földi lénnyel. Szerelmet vallának, hűséget fogadtak, És egymásnak még csak jegygyűrüt is adtak: Az első szerelmi boldog órák után, Elaludtak hajnal felé egymás karán. Álmuk bárha szép volt, még a szépnél is szebb; Nem lehetett ébren-létöknél édesebb. III. Jó reggel Akleton ébredvén álmából, Kertjébe tekinte háza ablakából: És a fára esvén bámész pillantása, Ott a fénygyümölcsöt mind épségben látja. Zaklat egy vén asszonyt, egy udvari dámát, Hogy sietve nézze jól meg kerti fáját. Hozna hirt fiáról, s hogy miként tehette, Hogy a fa gyümölcsét ugy megőrizhette. Indul az öreg nő, sőt megy gyorsasággal, De hirtelen megáll néma bámulással: Látja a királyfit istenűlt arczával, Szenderülni a szép Tündér Ilonával. Költené álmukból, ámde nincs merénye, Oly varázsló a lány szépségének fénye; Oly bájló teremtést a föld nem szűlhetett, Istenasszonynál az egyéb nem lehetett. Még is halk léptekkel közelit hozzájak, Észrevette azt, hogy mélyen álmodnának: S hogy a király előtt legyen bizonysága, A szép lány hajából egy fürtöt levága. Ezzel a királynál megjelen sietve. S elbeszélte neki, mit látott a kertbe, Egy szép isten-asszonyt a királyfi mellett, Kinek az aranyfürt hajzatában termett. A király szivét az öröm elragadta: Szaladott nejéhez, és azt karon fogta. Sietett a kertbe, hogy lássan utána, Mily tündér teremtés szeretett fiába. E közben a lányka felserkent álmából: Legott észrevette hogy vágtak hajából. Egy setét gúnyt sejtett, ő meg volt gyalázva, Sírni kezde, arcza sűrű könytől áza. Felriad Argyrus kedvese hangjára. Hogy búját kitudta, vér tolult arczára. Szóla a leánynak: bocsáss meg kedvesem, Azt, ki téged sérte, bizon megbüntetem. Legyen az testvérem, legyen jó barátom, Véres boszut állok rajta, szép virágom; Csak te oh ne könyezz, légy nyugodt, szerelmem, Feledd el a sértést, feledd el érettem. Mind csak haszontalan Argyrus beszéde, Vigasztalás nem szállt Ilona szivére, Felkel búsan s büszkén bárson gyepágyáról. Ily szavak fakadtak kláris ajakáról: Sokszor jöttem hozzád, mig föllelhetélek, Egy néhány óráig boldog voltam vélled. Kivántam királyfi, szívedet, kezedet, Talán szerettél is ugy mint én tégedet.