Tündér Ilona

Olvasási idő: 16 Perc Látok sas lábokan forgó kastélyokat, Arany kerttel függő fényes légvárokat, Látom mi a földön és az ég alatt van, A Feketevárost még sehol sem láttam. Hanem édes fiam, már a reggelt várd el, Sok tájról sok tündér lesz itt holnap reggel; Megkérdem s ha lesz ki útba igazitson, Elküldöm azt véled és elútasitom. Szóla a nagy ember, s hogy jó szivvel lássa Vendégeit, egy nagy vadat húza nyársra. S mig a vadat jobbról s balról sütögette, Argyrus kilétét, sorsát kérdezgette. Hősünk mindent monda a nagy óriásnak, Csak hogy annálinkább megsegitse másnap. Az óriás is ugy beléje szeretett, Hogy ön sapkájából neki ágyat vetett. Reggel a tündérek rendre megjövének, Egy se hallá hirét a város nevének; De egy sánta tündér jött meg utoljára, Ez tudá e várost, ott tört el a lába. Szóla most az óriás: tündér, bízom benned Ez ifjuval útitársul el kell menned. Idegen földröl jön, vele jót kell tenni, Tudom hogy jónéven fogja azt ő venni. Kéntelen kelletlen útnak eredének, Hosszason mind nappal mind éjjel menének, Végre egy falombos bércz-vadont találtak, Melynek tetejéből egy városba láttak. Szólt a sánta tündér im előtted a hely, Mit kerestél, Isten hozzád, járj békével. A Feketeváros ott fekszik a völgyben, Ama fényes és szép folyónak mentében. Argyrus köszönve a tündér jóságát, Ment s szemelőtt tartva a város irányát. Csak hamar be is ért belső piaczára, Hol egy özvegy asszony hitta szállására. Egy perczig kinyugvá úta fáradalmát. Ő volt csak eszében, kiért annyit kelt járt. S csak hamar az özvegy nőt kérdőre fogta, Tőle a változó-várat tudakozta. Nincs felette messze, szólt az özvegy asszony, Nincs félóra járás gyalog és lóháton; Igen kellemes a várnak külalakja, De belől sokkal szebb, mert szép leány lakja. Csoda szépség nemde? szólt Argyrus lánggal. Ki is versenyezhet Tündér Hónával? Arany fürtü tündér, oh mi rég kereslek, Vajha mégis végre egyszer föllelhetlek! Megérté az asszony Argyrus szavából, Hogy a tündérlányért szerelemmel lángol; S minthogy őt meglepte az ifju szépsége, Gyult Ilona ellen szörnyü irigységre. Szét kell tépnem ezt a páratlan szerelmet, Bármi áldozattal, csak találnék tervet. Szólt az özvegy asszony; gondolt, s nőtt reménye Argyrus szolgáját kerité kezére. Argyrus cselédjét vonta be cselével. Biztatván azt szép kis leánya kezével: Megigérte úrrá teszi őt e földen, Csak segítse üdvös czélja érdekében. A cseléd elszédült a sok igérettől, És egy bűvös tömlőt átvett az özvegytől. Álomszellő volt a tömlőben elrejtve, Mely kit meglegyintett, álomba merite. Még adott az özvegy a pártos cselédnek, Kenőcsöt, melytől az álmodó felébred. S megtanitá, hogy s mint bánjék majd urával, Hogy az ne szólhasson Tündér Ilonával. V. A királyfi reggel ágyából korán kelt, Keblét vágy hevité, szive hallhatón vert: Enni sem tudott ő, a változó-várhoz, Ragadá szerelme, Tündér Ilonához. A midőn a várnak belépett kertébe, Elragadta annak tündéri szépsége, A liliomoknak szerelmét sugdosta, A rózsák kelyhében kedvesét csókdosta. A kert közepében ligetek valának. Aloék és balzsamfák illatozának. A czedrusfák árnya nyujta édes enyhet, A nap melegétől ellankadt kebelnek.