Tündér Ilona

Olvasási idő: 14 Perc

Szólt a tündér-lány, s az ifjat átölelte,
Csókokkal halmozta, fájt érte a lelke;
Késő estig ott volt, álmát virrasztotta,
S föl nem keltheté őt bár mikint siratta.

Végre szóla: mond meg hű cseléd uradnak,
Válnunk kell, parancsa egy főbb hatalomnak
Nem birhattam őt, mert elmerült álmába,
Ne gondoljon ő is többé rám hiába.

Az elválás nekem fáj legkinosabban,
De tudom, neki se lesz öröme abban,
Bárcsak soha mi egymást ne láttuk volna,
Könyünk árja akkor örökre nem folyna.

Mond uradnak, álljon boszut könyeinkért,
Megtört vágyainkért, szenvedéseinkért,
A kisebbik szegről vegye el szablyáját,
És a nagyobbikra akassza fel kardját.