Tündér Ilona
Drága lombok nyiltak már a fa-ágakon,
Gyémántos virágok s rózsák a lombokon;
Kezdenek az arany narancsok is érni,
A királyfi alig bira rájok nézni.
Keble lánggal ége és hevült a vágytól,
Hogy számot kérhessen a kert tolvajától.
Nem zára szemét be bár egy pillanatra,
Hogy ami az alatt történik ne lássa.
És im gyenge zúgás lesz e pillanatban,
Szárnyok csattogása hallszik a magosban.
Feltekint Argyrus, s nagy bámulására:
Tizenkét szép hattyu száll a tündér fára.
A tizenharmadik leszállott hozzája,
Könnyedén leszárnyalt ágya vánkosára.
A királyfi ívét gyorsan megfesziti,
S a bűvös madárkát czélirányba veszi.
Ámde a szép hattyu szárnyait megrázza,
Csókhoz volt hasonló szárnya csattogása.
Szeme a napsugár fényével volt rakva,
S ajka nyilik ilyen emberi szavakra: