Tündér Ilona
A királyfi elment holdvilágos éjjen,
Járt kelt jó reménynyel a fa közelében,
Nézte a sok drága újuló virágot,
A smaragd lombokat, aranyló almákat.
Nem jött bezzeg álom éjfélig szemére,
Oly nagy volt szivének öröme és kéje.
De éjfélen lanyha szellő lenge rája,
S az álomtól összeragadt szempillája.
Jött a reggel újra, de sikertelen volt,
A királyfi mélyen alvék, mint ki megholt;
A kincstermő fának nem volt egy virága,
Nem bár egy gyümölcse, nem bár egy almája.
A közép királyfi álla őrt más éjjel,
Őt is előlé az álom szellőjével;
A királyt a bánat s boszuság kinozta,
Szertelen haragját vissza nem tarthatta.
Filarent a bűvészt rögtön elitélte,
Mert jövendőlését álnokságnak vélte.
A szegény öreg jóst mindjárt hévenyében
Megkötözve küldé a bakók kezébe.