Tündér Ilona

Olvasási idő: 14 Perc

Ámde megcsalá őt biztató reménye,
Mert midőn kertjébe jó reggel kiméne:
Szedve volt gyümölcse kincstermő fájának,
Őrjei alatta mélyen szunnyadának.

Felriasztá őket bosszusan álmukból,
Kérdé mért alusznak oly mélyen s mi okból?
A megrémült őrök hogy felriadának,
A hires királyhoz ekképpen szólának:

Felséges királyunk nézz e drága fára,
A földkerekségén nincsen ennek párja;
Nem látánk éltünkben annyi fényes kincset,
Mennyi itt e fának ágain tündöklett.

Látánk rajta fénnyel ragyogó almákat,
Aranyos virággal aranyzott rózsákat,
Smaragd, zafir, rubint fényié körüllöttek,
Levelein gyémánt madárkák csevegtek.

Mig gyönyörködénk mi a fa termésében,
S nagy vala az öröm mindnyájunk szivében;
Jött egy lanyha szellő, melytől földre rogytunk,
S egy szempillantásra mélyen elaludtunk.