Tündér Ilona
A kert közepében álla egy ősi fa,
Ezüst virág terme s arany alma rajta;
Levelei oly szép smaragdok valának,
Hogy nincs annyit érő kincse a világnak.
Mindennap kinyiltak ezüst virágai,
Éjfélig megértek arany narancsai:
Reggelenként, ha a király leszedhette,
Akkor a világot csak félvállról vette.
E volt a királynál ősök hagyománya,
Általa gazdag volt népe és országa;
Ámde egyszer mi és minem történt vele,
Ór-kezek esének e fának kincsére.
A király a dolgot a mint észrevette,
Fel lőn háborodva szivében felette:
Éjji őrökkel a fát kőrülfogatta,
S a szoros vigyázást fontosan meghagyta.
A kelő reggelre már alig várhata,
Ugy kívánta tudni mit szűl az éjszaka:
Hitte, hogy az őrség hiven áll a résen,
És amennyi kincs kell, fáján annyi lészen.