Abu Kir és Abu Szir
Sajnálkozott rajtuk, és bánkódott a dolgon. Végre megjött a kapitány, megpillantotta a nagy rakás halat, meglátta, hogy a két gyerek holtan fekszik, és szemébe ötlött Abu Szir ujján a pecsétgyűrű. Így szólt hozzá: „Testvér, ne emeld rám a kezedet, amin a pecsétgyűrűt viseled: mert ha csak megmozdítod, megölsz vele.”
Abu Szir e szavakra elálmélkodott, és nem mozdította a kezét, a kapitány pedig közelebb jött hozzá és megkérdezte: „Ki ölte meg ezeket a fiúkat?” Abu Szir ezt válaszolta: „Alláhra, nem tudom.” A kapitány így felelt: „Igazat beszélsz, de most mondd meg, honnan szerezted ezt a pecsétgyűrűt.” Abu Szir ezt mondta: „A hal kopoltyújában találtam.” A kapitány ezt válaszolta: „Az igazságot mondod, mert én láttam, amint nagy villanással a tengerbe esett a királyi palotából, amikor a király intett, és azt mondta: »Dobd a tengerbe azt az embert!« Ennél az intésnél a tengerbe repült a gyűrű a király ujjáról, ott ez a hal elnyelte, Alláh pedig hozzád terelte, hogy megfogd, mert ezt a gyűrűt neked szánta a sors. De ismered-e ennek a gyűrűnek a tulajdonságát?” Abu Szir ezt felelte: „Nem tudom, hogy valami különös tulajdonsága volna.” A kapitány így szólt: „Tudd meg, hogy a csapatok csak ettől a pecsétgyűrűtől féltükben engedelmeskednek a királynak, mert ez varázsgyűrű: ha ugyanis a király megharagszik valakire, és a halálát kívánja, csak int felé, és annak a feje leesik a nyakáról; mert a gyűrűből villám csap ki, és agyonsújtja azt, akire a király megharagszik, úgyhogy tüstént holtan esik össze.” Amint Abu Szir ezt meghallotta, végtelenül megörült, és azt mondta a hajóskapitánynak: „Vigyél vissza a városba.” A kapitány így felelt: „Meg is teszem, mert most már semmitől se féltelek; hiszen ha meg akarnád ölni a királyt, csak intened kellene feléje a kezeddel, és a feje elédbe hullana; de ha a királyt és hozzá összes csapatait is el akarnád pusztítani, módodban állna, nem volna semmi akadálya.” A csónakjába ültette hát Abu Szirt, és beevezett vele a városba.