Abu Kir és Abu Szir
Egyszerre csak odajött egy hajós, és azt mondta: „Mester, a kapitány enni hív, téged meg a társadat.” Abu Szir megkérdezte Abu Kirt: „Velünk jössz?” Abu Kir azt felelte: „Nem tudok menni.” Úgyhogy a borbély egyedül indult el.
Belépett a kapitányhoz, ott látta a kapitányt több mint húsz tál étellel megrakott asztal mellett: rá meg a társára vártak. Amint a kapitány meglátta, megkérdezte: „Hol van a társad?” Abu Szir azt felélte: „Uram, rájött a tengeri betegség.” A kapitány azt mondta: „Sebaj, majd hamarosan jobban lesz; gyere és láss hozzá, már vártalak.”
Azután a kapitány fogott egy tányért, és minden ételből jól megrakta, úgyhogy tízen is jóllakhattak belőle, és mikor a borbély jóllakott, így szólt hozzá: „Itt ez a tányér, vidd el a társadnak.” Abu Szir fogta a tányért, és elvitte Abu Kirnek. Az még mindig az előtte levő ételeket ropogtatta a fogai között, akár a teve, és egyik nagy falatot a másik után tömte magába. Mikor Abu Szir odajött hozzá, azt mondta neki: „Ugye mondtam, hogy ne egyél ebből? Látod, a kapitány milyen jó ember; nézd csak, mit küld neked, mert mondtam neki, hogy rosszul vagy.” Abu Kir azt mondta: „Ide vele.” És ahogy a borbély odanyújtotta neki a tányért, elkapta, nekiesett ennek meg a többi ételnek, mint a kutya, fogát vicsorgatva, vagy az oroszlán, mikor ráront a vadra, vagy a rúkh-madár, ha galambra csap, vagy mint az olyan ember, akit éhhalál fenyeget, és végre valami ennivalót kap. Amíg evett, Abu Szir otthagyta, visszament a kapitányhoz, kávézott nála, aztán megint fölkereste Abu Kirt, aki közben már elpusztította az egész tányér tartalmát, az üres tányért meg félredobta.