Ázem és a tündérkisasszony
Hej, Istenem, majd elvette az eszét az öröm a fiatal asszonynak! Ugrándozott, tapsikolt, a kicsi fiait, hol egyiket, hol másikat, csókolgatta. Mikor egy kicsit magához tért a nagy örömtől, sürgette az öreg dajkát, hogy siessen, hozza már el a férjét. Szaladt is a dajka, ahogy csak öreg lábai bírták, s elmondta Ázemnek, amit a tündérkirálynő mondott s amit a feleségével beszélgetett. Sírt szegény Ázem bánatában, hogy ennyit kellett a feleségének szenvednie, de örült is, hogy nemsokára ismét az övé lehet, aztán soha senki se választhatja el tőle. Elmentek a torony alá az öreg dajkával s Ázem egész éjszaka ott állott alatta s folyton imádkozott, hogy az Isten segítse meg ebben a nagy megpróbáltatásában. Alig pirkadt még, hát jön a királynő a rabnőivel s mennek be a fogolyhoz, de Ázem se volt rest, felcsapta a varázssapkáját, s besurrant a kíséret között. Elfacsarodott a szíve, mikor látta feleségét olyan elhagyatva, hát még mikor a királynő meg a rabnői gúnyolni, szidni kezdték! Alig bírta megállani, hogy szét ne verje őket, de tartóztatta még magát, nehogy elhirtelenkedje a dolgot. De az ő türelmének is vége szakadt, mikor azt parancsolta a királynő a rabnőinek, hogy bontsák ki a felesége szép hosszú haját s kössék egy oszlophoz.